webmester

Ökumenikus Hitoktatói Konferencia

Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola

2007. október 13.

Ittzés János, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke

 A család mint a Szentlélek műhelye[1]

 – Mit jelent a keresztyén nevelés? Az evangélium sorsa a családban –

Mindenekelőtt megértésüket kérem, hogy mondanivalóm előterjesztésének ezt a módját kellett választanom. Most ismét tapasztalatot szerezhettem arról, hogy az elméletben régóta ismert teológiai, etikai problémák személyes kérdésünkké is lehetnek. Az etikában külön témát jelentő collisio officiorum (= a kötelességek összeütközése) így hozott most engem is nehéz helyzetbe. A felolvasás perceiben Sopronban, az egyházkerületünk munkatervében már több mint egy éve meghatározott pedagógus konferencián átháríthatatlan feladatomnak teszek éppen eleget. Köszönöm Rektor Úrnak, hogy elfogadta ezt a megoldást, és ismeretlenül is köszönöm annak a teológus hallgatónak a közreműködését, akire – Rektor Úr előzetes információja szerint – az illetékesek rábízzák előadásom felolvasását.

E rövid captatio benevolentiae után máris fel kell tennünk az első kérdést: Nincs-e valami tévedés abban, hogy konferenciánk A hitre nevelés lehetőségei és nehézségei címet viseli? Természetesen nem a lehetőségek és nehézségek számbavételének szándéka okozhat gondot, hanem a hitre nevelés kifejezés. Az alapkérdés az, hogy mit értünk hit alatt. Ha a hiten a Szentírással, az egyházzal, annak történetével és vallásos élettel kapcsolatos ismeretek összességét értjük, akkor természetesen érthető, hogy a nevelés szóval írjuk le tevékenységünket, sőt ebben az esetben a tanítás szó is nyugodtan használható. Ha azonban a hit számunkra nem vagy elsősorban nem ezt jelenti, akkor fennáll a lehetősége, hogy a hagyományos és hétköznapi értelemben vett nevelés tevékenységével sem tudjuk összekapcsolni. Miközben magam is használom a hittan, a hitoktatás és a vallásos nevelés fogalmakat, fontosnak látom hangsúlyozni, hogy keresztyén hit alatt elsősorban azt a bizalmat értem, amellyel a bűnbocsánatot nyert bűnös ember Isten kegyelmére válaszol. A magam és a rám bízottak életében számtalan tapasztalatot gyűjthettem arra nézve, hogy ezt az Isten bizalmat azonban sem önmagunkban sem másokban mi nem ébreszthetjük fel, ezt egymásnak nem parancsolhatjuk, de nem is ajándékozhatjuk. Ez a hit a Szentlélek Úristen munkájának az eredménye minden hívő életében; Isten ajándéka, amelyet ő az evangélium és a Krisztustól rendelt szentségek (keresztség és az úrvacsora) által ajándékoz, tart karban és újít meg bennünk – ubi et quando visum est Deo (= ahol és amikor Istennek tetszik).[2] Ez a meggyőződés motivált a címválasztásban is, amelyből az is kiderül, hogy Isten ebben a munkájában felhasználja a Krisztus-hívők közösségét, az egyházat, és azokat, akiken keresztül életet adott, és akik által gondot visel rólunk, vagyis a szülőket, a szűkebb és tágabb értelemben vett családot is.

A továbbiak megalapozására három bibliai helyet idézek:

5Móz 6,1–7.20–25

Ezek azok a parancsolatok, rendelkezések és döntések, amelyekről azt parancsolta Istenetek, az ÚR, hogy tanítsam meg nektek; ezeket teljesítsétek azon a földön, ahová átkeltek, hogy birtokba vegyétek. Féld Istenedet, az URat, és tartsd meg minden rendelkezését és parancsolatát, amelyeket én parancsolok neked, te magad, a fiad és unokád, életed minden napján, hogy hosszú ideig élhess. Hallgasd meg, Izráel, tartsd meg és teljesítsd ezeket, hogy jó dolgod legyen, és igen megsokasodj a tejjel és mézzel folyó földön, ahogyan megígérte neked atyáid Istene, az ÚR. Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR! Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!...

Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad, hogy miféle intelmek, rendelkezések és döntések ezek, amelyeket megparancsolt nektek Istenetek, az ÚR, akkor így felelj fiadnak: A fáraó szolgái voltunk Egyiptomban, de kihozott bennünket az ÚR Egyiptomból erős kézzel. Az ÚR nagy és veszedelmes jeleket és csodákat vitt véghez Egyiptomban a fáraón és egész háza népén a szemünk láttára. Minket pedig kihozott onnan, hogy bevigyen arra a földre, és nekünk adja azt, amelyet esküvel ígért atyáinknak. Az ÚR megparancsolta nekünk, hogy teljesítsük mindezeket a rendelkezéseket, és féljük az URat, a mi Istenünket, akkor jó dolgunk lesz mindenkor, és éltet bennünket az ÚR, ahogyan van ez ma is. És igazak leszünk Istenünk, az ÚR előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ő parancsolt nekünk.

Zsolt 78,1–7

Figyelj, népem, tanításomra, fordítsátok felém fületeket, amikor beszélek! Mert példázatra nyitom számat, ősrégi titkokat akarok hirdetni. Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az ÚR dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt. Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.

Ef 6,1–4

Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.” Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.

1.

E bibliai kijelentések komolyan vétele nélkül talán még azt gondolni is hajlamosak lennénk (számtalan példa bizonyítja: vagyunk is!), hogy a keresztyén nevelés abból áll, hogy elküldjük a gyermekeinket keresztyén oktatásra – azzal a sokszor nem is titkolt szándékkal, hogy később, ha majd felnőnek, maguk dönthessenek arról, hogy keresztyénként akarnak-e élni, vagy sem. Sok-sok szülő nyilatkozik manapság is így, vagy még így se, mert úgy véli, hogy az esetleg még csak 10-12 éves gyermekére kell bíznia a kérdés eldöntését.

Azt gondolom, hogy aligha van olyan lelkész ma Magyarországon, aki tapasztalatai közül ne tudna felidézni ilyen esetet. Valóban csak példaként említek egyet a magam példatárából. A kisvárosi gyülekezetben – ahol egyébként általában az országos átlagnál erősebb egyházi kötődés volt tapasztalható – történt a 90-es évek elején. A konfirmációi oktatás előkészítése idején a szokásos módon felkerestem a családokat, és személyesen hívogattam a gyerekeket. Az egyik családnál történt, hogy jelenlétemben az apa megkérdezte a 12 éves fiát: Akarsz-e konfirmációi órára járni? A fiú – a kiskamaszok önérzetével – vágta ki a választ: Dehogyis akarok! Mire az apa hozzám fordult: Látja, tisztelendő úr, nem akar – köszönjük a látogatást.

Ha ezt a – bizonyos értelemben tipikusnak is nevezhető – szülői magatartást az idézett szentírási helyek fényében vizsgáljuk, a legkevesebb, amit megállapíthatunk, hogy ez távol áll attól, amit Isten igéje a szülők feladatának tart.

2.

A Szentírás szerint a gyermek Isten ajándéka („java”), akiket az Úr a szülőkre bízott.[3] Értük nem a korszellem ítélete, nem a közvélemény, nem az aktuális politikai hatalom, de még nem is a történelem ítélőszéke előtt tartoznak felelősséggel, hanem az élő Isten előtt, akitől őket kapták. Ezért a szülők feladatát is ő jelöli ki: Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.[4] A keresztyén nevelés értelme és lényege tehát az, hogy gyermekeinket Istenben, mennyei Atyjukban való hitre vezessük, és tudatosítsuk bennük, amit a keresztség szentségében kaptak.

Úgy emelem most fel ezt a gondolatot, mint egy gyónótükröt, amelybe mindannyiunknak bele kell néznünk. Vajon nem elsősorban az idősebb generációk mulasztása – Istentől kapott gyönyörűséges kötelességünk megszegése – az oka annak, hogy ott tartunk, ahol tartunk?

Itt hangsúlyoznunk kell a szülők felelőssége mellett a keresztszülőkét is, hiszen ők is ígéretet tettek arra, hogy a gyermekért imádkoznak, és őt – amennyire rajtuk áll – segítik abban, hogy a hitben növekedjenek, és belenőjenek a Krisztus-hívők közösségébe.

3.

De hogyan történhet ez meg? Hiszen joggal hangsúlyoztuk az elején, hogy hitet senki nem adhat gyermekének, keresztgyermekének, unokájának. Azt nem lehet örökölni sem.

Annak, akit valóban nyugtalanít a kérdés, és aki nem a ma divatos „majd eldönti a gyerek” szöveggel rázza le magáról Istentől kapott mandátumának felelősségét, ezt mondhatjuk: A Szentírás üzenete röviden úgy foglalható össze, hogy a személyes tanúságtételt és a példaadást várja el Isten a szülőktől, akiket megajándékozott gyermekeikkel. Tehát nem a küldés, az intés az első. Egyébként is a „lelki fröccsök”, az „erkölcsi prédikációk” a legtöbb esetben kontraproduktívak, éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit – állítólag – el akarunk érni velük.

Persze ahhoz, hogy vonzó és hiteles legyen a szülői példa, személyes meggyőződés kell. E nélkül csak színjáték, hiteltelen mutatvány az egész. Ezért nem azt mondja Biblia, hogy zavarjátok, küldjétek oda a gyerekeiteket, aztán majd hagyjátok őket dönteni, hanem azt mondja: gyermekeitek előtt tanúsítsátok saját hiteteket, azután – ha az Úristen is úgy akarja – ők is meggyőzöttek lesznek.

Az egyház legújabb kori történetében is meg-megtörténő csoda, hogy hitetlen szülők gyermekei is – rendszerint valamilyen befogadó közösség melegében – hitre juthatnak, nem mentség a kötelességüket mulasztó szülők számára. Elsősorban a saját egyházamnak címezem a következő mondatomat. Sokkal komolyabban kellene foglalkoznunk a szülők generációjával, keresnünk kellene annak lehetőségét, hogy megszólítsuk őket, hiszen leginkább ez a korosztály sínylette meg a mögöttünk lévő diktatúra évtizedeit és a tomboló szekularizáció hatásait.

4.

Keresztyén család nincs az Isten igéjére való figyelés nélkül! Vagyis akik magukat keresztyén emberekként határozzák meg, és így szeretnék gyermekeiket is nevelni, azok nem mondhatják, hogy Isten igéje nélkül lehetséges ez. 

Amikor azt mondjuk, hogy Isten igéje nélkül nem élhet a keresztyén család, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy a keresztyén családban soha nem hangzik el ez a mondat: menj a templomba. Keresztyén családban csak az hangzik el, hogy gyere, menjünk a templomba!

Amikor azt mondjuk, hogy Isten igéje nélkül nem élhet a keresztyén család, akkor nem csak azt mondjuk, hogy édes fiam, imádkozzál! Hanem elhangzik az is, hogy imádkozzunk!

A keresztyén család életében soha nem történik meg, hogy ügyes-bajos dolgaink intézése közben kitesszük a gyereket a templomba az istentisztelet idejére, aztán majd jövünk érte, hogy hazaszállítsuk. A keresztyén családban soha nem hangzik el az a mondat, hogy miért nem tanítja móresre ezt a gyereket a tanár vagy az iskola? Mert mindig tudják, hogy a család az Úristennek az fő műhelye, ahol az emberpalántából terhet hordani kész fa növekedik. A keresztyén családban soha nem hangzik el a mondat, hogy nyomorúságainkért mások a felelősek. Mert mindig tudják, hogy a magunk terhét hordozzuk. Az Isten igéjéből élő és Isten igéjével élő családban kitapinthatóan jelen van az Isten előtti felelősségben megélt élet tisztasága, a bűnbocsánatból élő emberek öröme, türelme, békessége.

5.

Ha Izráelben egy fiatal megkérdezte az apját, miért kell az embernek Istent tisztelnie, és parancsolatait megtartania, akkor az apa elbeszélte gyermekének Istennek azokat a hatalmas tetteit, amelyeket a közösség kollektív emlékezete hűségesen megőrzött, és nemzedékről nemzedékre továbbadott. Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás eseményeire aztán szinte „magától” jött válaszul a hívő szív belső elkötelezése: Ezt az Istent lehet szeretni, és neki engedelmeskedni kell.

Tkp. a keresztyén nevelés lényege is ez. Az lesz döntő a gyermek számára, amit szülein lát, és ahogy a szülők élik életüket. Áldott hűségű nagyanyák fáradozását és a hittanórák hatását bizony könnyen leronthatja a szülők egy romboló – még olyan ártatlannak is tűnő –megjegyzése vagy rossz példája. Egy alkalommal a konfirmáció után ezzel a utasította vissza az unokáját templomba hívó nagyanyát egyik volt tanítványom: Ugyan, nagyi, hagyj békén, az apuék sem mennek; majd talán akkor, ha én is öreg leszek… Nem hinném, hogy külön kommentár kellene ehhez.

De fordítva is igaz! A családok életét hétköznapokon is meghatározó keresztyén lelkület, a közös imádság, a hit dolgairól való nyílt beszélgetés több erősítést és megőrző impulzust adhat a gyermekeknek és fiataloknak, mint sok hittanóra.

A legjobb – és a hatásában legreményteljesebbnek tartható – keresztyén nevelés titka valójában csak az, ha az édesapa és az édesanya együtt tanúskodnak hitükről gyermekeik előtt.

6.

Így érthető, hogy a Szentírás sosem lát egy-egy generációt önmagában, hanem a szülőket mindig felelőssé teszi az utódokért, magatartásukért, hitükért.[5]

A tanúskodás hat és visszahat. A meg nem vallott, titkolt, szégyellt hit különösképpen is veszélyben van. A hithez elválaszthatatlanul hozzátartozik a bizonyságtétel. És hát kinek is tartoznánk elsősorban hitünk tanúságtételével, ha nem gyermekeinknek, családunk tagjainak és a közvetlenül körülöttünk élő felebarátainknak?

7.

A hiteles tanúságtételhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a példaadás.

Nincs semmi olyan taszító, romboló, mint a kegyeskedő beszéd, amely mögött nincs „tett-aranyfedezet”. Hát még amikor a tettek egyértelműen meghazudtolják a száj beszédét, vagy a szó lesz romboló fegyverré! Egy – életének nem könnyű szakaszát élt – volt kamasz tanítványom így fakadt ki egyszer: Ha hallaná egyszer, tisztelendő bácsi, nagyanyámat és szüleimet, amikor templomból hazafelé menet kitárgyalják azokat, akikkel együtt ültek a templompadban?! Vagy esetleg éppen a hallott prédikációt minősítik minősíthetetlen szavakkal! Azt kell mondanom, emberileg teljesen érthető, hogy ennek az időközben felnőtté vált férfinak elment a kedve a templomtól, az egyháztól…

A felnőtteknek komolyan kellene azzal számolniuk, hogy gyermekeik kritikusan és röntgenszemmel figyelnek, élesen és pontosan mérik fel a körülöttük élők magatartását, és nem késlekednek a tanulságok levonásával sem.

Pál apostolra kell figyelnünk, aki nemcsak a gyermekeket tanítja a szülők iránti engedelmességre, hanem a szülőket is inti, amikor így ír (ismételgessük csak!): Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.[6]

Csak az igaz meggyőződéssel párosuló példa lesz erős és hatékony. Nagy vigasztalás lehet a szülők számára, hogy saját kudarcaik ellenére is rábízhatják gyermekeiket a mennyei Atyára. És soha nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy van bűnbocsánat! Jézus Urunk gyógyító és elkötelező szava – az Eredj el, és többet ne vétkezzél (Mt 7,11) – azoknak is szól, akik felismerték, hogy adósaik maradtak gyermekeiknek. Akik pedig ezt felismerték, megtették az első lépést a gyógyulás felé vezető úton…

8.

Végül pedig – a tisztelt Konferencia, a kedves Hallgatók megértését és türelmét kérve – a Vigilia egy pár évvel ezelőtti számában megjelent írásomat idézem. Bízom benne, hogy ha meghallgatják, megértik, miért került ide. Abban a számban a főszerkesztő által feltett körkérdésre írt válaszokat közölt a lap. A hétköznapi keresztyénség volt a téma, amihez hozzá kellett szólnia a megkérdezetteknek. Én a következő írást küldtem be.

Hajnali ének

Ha a hétköznapi, azaz a megélt keresztyénség “hívószót” hallom – bár magam inkább egyfajta sajátos varázsszónak nevezném –, szinte mindig ugyanaz a gyerekkori emlék jut az eszembe. Azt nem gondolnám, hogy ennek az az oka, hogy asszociációs mechanizmusom nagyon eltér az átlagostól. Ha van valami, ami eltér attól, ti. az átlagostól, akkor az inkább maga az emlék, sőt talán helyesebb azt mondanom: az, akire ilyenkor emlékezem. Közel két évvel ezelőtt elhunyt édesanyámra gondolok ilyenkor. Az özvegy papnéra, aki édesapánk korai és hirtelen halála után (1950-ben, életének 46. évében egy influenza szövődményeként kialakult heveny agyhártyagyulladás vitte el) negyvenévesen egyedül maradt öt gyermekével, akik közül a legidősebb éppen érettségire készült, a legkisebb – ez voltam én – meg még iskolába se járt. Meggyőződésem, rá igazán illett az evangélikus körökben jól ismert és sokszor használt kifejezés, hogy amíg csak élt, Isten kegyelmének koldusa volt. Koldus volt, de megelégített koldus. (Az egyházunkban közismert hagyomány szerint Luther Márton utolsó leírt szavai voltak ezek: Wir sind Bettler; hoc est verum, azaz: Koldusok vagyunk; ez az igazság.)

Amit elmondani szeretnék, valamikor az ötvenes évek derekán történt. Ekkor édesanyánk már munkát is kapott, állást vállalhatott. Nagy szó volt ez, hiszen özvegysége első idejében még ez sem volt lehetséges. Mondhatnánk, élte azt az életet, amit akkor sokan éltek e hazában. De máris ki kell magamat javítanom, hiszen mégsem volt ez ugyanolyan élet. A korai özvegység terhe és a volt-papnéság bélyege bizony egészen sajátos – ma már alig-alig elgondolható – próbatételt jelentett akkoriban. Tudtam én azt – bár kiskamaszként szinte csak József Attila-i duzzogással (“Hagyja a dagadt ruhát másra…”) törődtem bele –, hogy papné hivatása özvegységével sem szűnt meg. Sokakat istápolt, “lelkigondozott” ekkor is. Mindig volt ideje azokra, akik ügyes-bajos dolgaikkal megkeresték, vagy akár az utcán egy kiadós beszélgetésre meg-megállították. Így hát nem csoda, hogy a háztartással és a gyerekeivel kapcsolatos tennivalók jócskán éjszakába nyúlóan igénybe vették. De azért reggelre az ágy mellé oda volt készítve a tiszta fehérnemű, és az örökös éjszakai műszakban mindig elkészült a másnapi ebéd is…

Nagyon meleg, fülledt nyári éjszaka volt akkor, így él az emlékezetemben. Ahogy visszagondolok, azon nem is lepődtem meg, amikor felriadtam, hogy a szokásos konyhai zaj szűrődött be a szobába (készült az ebéd), és az sem döbbentett meg különösképpen, hogy a hajnali derengés már kirajzolta az ablak kontúrjait. De az a hajnali ének, édesanyám éneke, úgy égett bele emlékezetembe, hogy szinte most is hallom. Ha valami szomorú éneket dúdolt volna, biztosan nem lesz olyan meghatározó emlék számomra az a hajnal; vagy ha sóhajtozni hallom, a gyermeki együttérzés szelíd szomorúságát biztosan megtartotta volna magának régvolt gyermekkorom. De a sokat szenvedett német lelkész – mondhatnám akár bizonyos értelemben sorstársának is –, Paul Gerhardt jól ismert korálját énekelte:

“Hogyne dicsérném az Istent

Zengedező énekkel,

Ki dolgában oly bölcs, oly szent,

És jót tesz mindenekkel!

Ő minden áldások Atyja,

Csupa jóság, szeretet,

Ki engem bölcsen vezet,

És hű szívét hozzám hajtja.

Minden elhagy, elfeled,

Isten vég nélkül szeret.”

 Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy ez a kora hajnali himnusz nagyon megrázott. Nem megrázott, hanem mást mondott ez akkor nekem. Ha gyerek voltam is, azért már nyiladozni kezdett a szemem, az értelmem a minket körülvevő világra. Néha a halványsárga irigység is megkörnyékezett, ha mások könnyebb életét láttam. De láttam, hallottam azt is, hogy akik sokkal jobb körülmények között, hozzánk képest szinte jómódban élhettek, hányszor voltak tele panasszal, megoldatlan problémákkal.  És milyen sokszor láttam, hogy éppen ilyen ismerősök keresték édesanyánkat vigasztalásért, tanácsért, lelki elsősegélyért. Akkor még csak sejtettem, később aztán egyre jobban megértettem életének a titkát. Ez a titok nem volt más, sem több, sem kevesebb, mint az Istenre hagyatkozó, mindent az ő kezéből elfogadó és mindent őrá hagyó feltétlen bizalom. Vigasztaló, tartást adó erő volt számára az evangélium: “Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rm 8,31b.32)

Később láttam édesanyámat sírni is (olykor magam is oka voltam könnyeinek), hallottam időnként betegség terhe alatt sóhajtozni is; de soha nem hallottam, hogy Istent vádoló, sorsát – korai özvegységet, egyik gyermeke korai halálát, szegénységet, betegséget – felhánytorgató, perlekedő mondatok hagyták volna el száját.

 Luther szerint az igazi keresztyén ritka, mint a fehér holló. Egyetértek vele. A hiteles Krisztus-tanúk hiányától szenved ma világunk. Számomra a “hétköznapi keresztyénség” édesanyánk életében ábrázolódott ki. Nem volt ő angyal, de szent volt – abban az értelemben, ahogy azt a XX. század nagy svéd evangélikus érseke, Nathan Söderblom olyan szépen mondta: “Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.”

*

Eddig az egykori írás. És egyúttal eddig ez a mostani írás is.

Köszönöm a felolvasó segítségét, és köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Győr, 2007. október 10.