webmester

Ökumenikus Hitoktatói Konferencia

Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola

2007. október 13.

dr. Kálmán Attila, a Dunántúli Református Egyházkerület ny. fő gondnoka,

a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumának igazgatója

Az ember csak belülről formálható

 „Olyan hangos az, ahogyan élsz, hogy nem hallom, amit mondasz”  (R.W. Emerson)

     Németh László szerint: „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.” (Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk, 1928.)

     Ilyen igényességgel mérlegelve, a bennünket körülvevő sokféle hatás közül kultúrának kettőt neveznék: a keresztény kultúrát és a magyar nemzeti kultúrát.

     A keresztény kultúrában a belső mágnes, az összetartó erő egyetlen élő személy: Jézus Krisztus; a nemzeti kultúra belső mágnese pedig csodálatosan gazdag anyanyelvünk, hagyományrendszerünk, népművészetünk.

     A keresztény kultúra lehetőséget ad arra, hogy naponkénti, rendszeres bibliaolvasással és imádkozással közvetlen, személyes kapcsolatba kerüljek az élő Istennel, aki előtt felelős vagyok minden gondolatomért, szavamért, cselekedetemért, mulasztásomért.

     A nemzeti kultúra pedig - miközben igyekszem összegyűjteni, megőrizni, átörökíteni az elődeinktől ajándékba kapott rengeteg kincset – gazdagabbá tesz, sok örömöt okoz és segít eligazodni ebben az összekuszálódott értékrendű világban.

    Minden nemzedék egyik legfontosabb kötelessége a kultúrák közvetítése. Az iskola ennek legfontosabb helyszíne, az egyes tantárgyak tanítása pedig csupán eszköz a személyiségfejlesztő folyamatban, a ma „pedagógiai programnak” nevezett nevelő-oktató munkában.

     Ma, amikor 8-10 évenként megkétszereződik a földön az információk mennyisége, aligha tudnánk pontosan megmondani, hogy mire lesz szükségük 30-40 év múlva a mai diákoknak.

     Van azonban néhány olyan alapvető dolog, amelyre minden korban, minden fiatalt nevelnie kell az igényes iskolának:

1.)    logikus gondolkodásra, hogy ne lehessen őket manipulálni;

2.)    erős jellemre, hogy legyen tartásuk és kitartásuk;

3.)    jó ízlésre, hogy tudjanak különbséget tenni az érték és a talmi, a szép és a rút között;

4.)    kommunikációs képességre-készségre, hogy meg tudjanak érteni másokat, és meg tudják magukat értetni másokkal.

     Az egyházi iskolának, valamint a hit-és erkölcstan tantárgy tanításának mindezek mellett még a maga eszközeivel elő kell segítenie azt, hogy diákjaink megkaphassák a legnagyobb ajándékot, a Szentháromság Istenbe vetett hitet.

    A hitet valószínűleg nem lehet örökölni, bár a szülők, nagyszülők hite, életpéldája nagy hatással lehet a gyermekekre. A hitre való nevelésnek is lehetnek korlátjai, amelyet sok hívő családból vagy egyházi iskolából kikerülő fiatal kisiklott élete jelez.

    Meggyőződésem azonban, hogy hívő családokban, egyházi iskolákban, hit- és erkölcstan órákon, cserkésztáborokban vagy más közösségi alkalmakon lehet olyan ismereteket, tapasztalatokat, élményeket szerezni, amelyek megkönnyítik a hit ajándékának elfogadását.

    A hit- és erkölcstan oktatás célja: a hitét, egyháztagságát tudatosan élő és megvalló, áldozatot is vállalni képes, rendszeresen templomba járó, bibliaolvasó, imádkozó, a sákramentumokkal élő, erkölcsös keresztény emberek nevelése.

     A hit-és erkölcstan elsősorban tantárgy. Bizonyos fokig evangélizáció és lelkigyakorlat is, de a hangsúly az ismeretek átadásán van.

     Nem mindegy azonban, hogy ki és hogyan tanít.

     A már említett Németh László szerint csak az tekinthető optimista embernek, aki bízik az ember nevelhetőségében. Abban, hogy az egyik ember, hatással tud lenni a másikra. (Tudva, hogy „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” Róma 9/16.)

     A személyes példa túlbecsülhetetlen. Erről szól az Emersontól idézett mottó is.  Döbrössy Lajos néhai tatai református lelkipásztortól hallottam: sokak szerint az a baj, hogy a mai fiataloknak nincsenek példaképeik. Sokkal rosszabb a helyzet: mi vagyunk a példaképeik. M. Gandhi azt mondta, hogy ha találkozott volna egyetlen olyan keresztény emberrel, aki azt éli meg, amit hirdet, akkor valószínűleg kereszténnyé lett volna ő is.

     A tapasztalat szerint csak hiteles emberek tudnak, hiteles tananyaggal nevelni, s csak akkor, ha a befogadók számára érthető nyelven, érdekesen, érzelem-gazdagon, meggyőződéssel teszik a dolgukat. Ideig-óráig indirekt módszerekkel is lehet eredményt elérni, de Jézus Krisztushoz vezetni csak az tud másokat, aki maga is találkozott Vele. Aki nem „akkumulátorról” működik, hanem kimerülhetetlen „hálózatról” van kapcsolata az élő Istennel.

    A hitelességhez hozzátartozik a hittantanár-vallástanár fölkészültsége is. Beleértve nyelvtudását, tájékozottságát egyéb területeken is. (Minél nagyobb a lehetőség, annál nagyobb a felelősség.)  A teológia régi rangját vissza kell szerezni. Ezt segítené a különböző egyetemi karok oktatóinak és hallgatóinak cseréje, a teológiai professzorok aktívabb részvétele a tudományos közéletben, amelynek következtében előbb-utóbb nem csupán egyetlen akadémikus lenne a teológusok közül.

    Hasonlóan fontos az is, hogy mit tanítunk a hit-és erkölcstan órákon. Természetesen ez függ a tanulók életkorától, előzetes ismereteitől és más körülményektől is. A Szentírás több, mit kétezer évvel korábban íródott. Mindenkor az adott kor nyelvén, szemléletében, jelképrendszerét használva. Sok diák számára érthetetlen, követhetetlen, idegen. Nem arra gondolok, hogy újra kellene írni az egészet, vagy hogy gyermeki nyelven, meseszerűen kellene leírni, elmondani a történéseket,  de arra igen, hogy a mai nyelvre lefordított változatot kellene kézbe adni, megfelelő előkészítés után. Azoknak, akik érettebb korban, pl. középiskolában kezdik a hit- és erkölcstant tanulni, először egyházismeretet kellene tanítani, a hitvallásunk alapjait. Majd a bibliaismeret, egyháztörténet és az erkölcstan után megismertetni őket (kritikával!) a különböző világvallások tanításaival, hogy ellenállóbbak legyenek velük szemben.

    Valószínűleg kevesebb bibliai történetet kellene feldolgozni, viszont meg kellene tanítani a fiatalokat a Szentírás helyes olvasására, értelmezésére. Olyan nyitottsággal és odafigyeléssel kell olvasni azt, mint egy orvosi receptet, mintha most olvasnánk életünkben először vagy utoljára. Ábrahám Lincoln szerint: vedd ki belőle, amit tudsz az értelmeddel, a többit hittel, s más emberként fogsz élni és meghalni, mint nélküle. Maradandó és élményszerű a bibliai történetek dramatikus feldolgozása. Találkoztam olyan 70 éven felüli hölggyel, aki szó szerint idézte a gyermekkorában megtanult „szerepét”.

     A hit- és erkölcstan óra keretében meg kell tanítani a növendékeket imádkozni is. Az imádkozás szerves része az öntudatos keresztény életnek. Helyes, ha reggel (vagy az előző este) összeírjuk a nap feladatait (lehetőleg fontossági sorrendben), s este számba vesszük, hogy mindebből mit sikerült megvalósítanunk, mit nem. Mi az, amit helyesen tettünk, kit bántottunk meg stb. Az önvizsgálat, a mérlegkészítés előkészület az imádkozáshoz. A minta az, ahogyan Jézus tanított minket a Mi Atyánkban: dicsőítés, hálaadás, legyen meg a Te akaratod, s csak ezt követik a kéréseink, felajánlásaink, amelyet végül ismét dicsőítés zár le. Ezt tudatosítani, gyakorolni kell. Azt is, hogy az Isten nem automata-gép, Aki/ami mérlegelés nélkül teljesíti a kéréseinket. Sok esetben utólag kiderül, hogy nem is lett volna jó, ha teljesíti a kéréseinket. Gyakorta többet, jobbat ad annál, mint, amit elvesz, vagy amit kértünk Tőle. Akkor imádkozunk helyesen, ha mielőtt megszólalunk tudatosítjuk magunkban, hogy Kit szólítunk meg, s kik vagyunk mi. Több évi tanulás után el lehet jutni odáig, hogy -ha jó a közösség-, az érettségi küszöbén többen mernek hangosan, a saját szavaikkal is imádkozni a társaik előtt..

     Ma már sok nem egyházi iskolába is van rendszeres hittanoktatás, s olykor beviszik más tanítási órákra is a Bibliát. Az a lényeges, hogy mit olvasnak föl belőle, milyen szándékkal, milyen megjegyzésekkel. Kereszténnyé egy iskolát elsősorban a légköre, lelkülete tesz. Ahogyan a tanárok beszélnek egymással, egymásról (egymás háta mögött is!), ahogyan megszervezik a diákok munkáját ellenőrzését, szabadidejét.

     Minden jó iskolában nem csupán a diákok tisztelik a tanárokat, hanem a tanárok is a diákokat. Látják bennük a leendő édesanyát, édesapát, orvost, szakmunkást, kollégát. A keresztény iskolában ennél több is igaz: egymást Krisztusban testvérnek tekintik. „Szerencsés esetben” imaközösség is kialakulhat (nem feltétlenül a hit- és erkölcstan órán, de az sem kizárt). Az imaközösségben juthatunk el önmagunk és egymás legbelső „szentélyébe”, ahol születhetnek a legkomolyabb döntések, egész életre szóló pálfordulások, megtérések.

     Következetesen HIT- ÉS ERKÖLCSTANNAK nevezem a rövidebben csak hittannak nevezett tantárgyat. Ugyanis ez tartalmazza az etikát (erkölcstant) is. Többször fölmerült, hogy kötelezően válaszható legyen minden iskolában a hittan vagy az erkölcstan tanulása. Közel sem egyenrangú a két tantárgy. Az etika 4 féléves, a hit- és erkölcstan 24 féléves tantárgy.  A hit-és erkölcstan az etikán kívül többek között tartalmazza a bibliaismeretet, egyházismeretet, a dogmatika alapjait, egyháztörténelmet és egyházzenét is. Ráadásul az erkölcstani része is sokkal bővebb, mint az amit hagyományosan a polgári erkölcstanban tanítanak.

    Lényegében a keresztény erkölcstan annak megértetése, elfogadtatása és gyakoroltatása, hogy a Tízparancsolat első parancsolatának elfogadásából következik az összes többi. Ugyanis, ha nekem az Úr az Istenem, akit szeretek teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes erőmből, akkor ebből már következik a többi parancsolat megtartása is.

       A hit-és erkölcstan órákon (főleg a nem egyházi iskolákban, ahol némelyek csak ezen a csatornán keresztül kapnak keresztény tanítást), kell nevelni az élet tiszteletére és az utódainkért vállalandó felelősségre is. Amikor a születés és a halálozás is otthon, családi körben történt, többen értették-érezték az élet keletkezésének és megszűnésének csodáját, az élet értékét, az abortusz és az eutanázia szörnyűségét. Világossá kell tennünk, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer-íziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják” (V. Mózes 5/9-10.) isteni üzenetet ma is komolyan kell venni. Ha egészséges életmódot folytatok, kerülöm a dohányzást, az alkoholt és egyéb kábítószereket, a felelőtlen párkapcsolatokat, ha gyakorló keresztény életet folytatok, ezzel az utódaimat is segítem. Jellemző korunkra az, ahogyan nevezik a gyermekét váró leendő édesanyákat: áldott állapotban van, várandós, állapotos, terhes. Erdélyben azt mondják ma is róla: jövője van.

     A hit- és erkölcstan órákon szükséges segíteni a családi életre való fölkészítést is. Megmagyarázni a szexus, az érosz, a filia és az agapé tartalmát, szerepét; a felelősséget a szerelemben, a családalapításban. Amikor közeledek valakihez vagy elfogadom valakinek a közeledését ne csak a külsejét nézzem, hanem arra is gondoljak, hogy le tudnám-e vele élni az egész életemet, rábíznám-e a gyermekeim nevelését. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a gyermeki lélek olyan, mint a szivacs. Mindent magába szív. Ha „tiszta forrással” találkozik akkor azt, ha „pocsolyával”, akkor azt. Nem mindegy, hogy az édesanya vagy az édesapa (a szerencsés, ha mindketten) esténként leülnek gyermekeik ágya mellé, s velük imádkoznak, bibliát olvasnak, zsoltárokat vagy más építő énekeket énekelnek, vagy odaengedik őket a televízió elé, s ellenőrizetlen (olykor romboló) műsorokkal terhelik őket.

     A keresztény élet meghatározója a misszió és a diakónia (misszió a gyakorlatban). Ezek egyike sem a hit- és erkölcstan tantárgy tananyaga, de az ismeretek átadása akkor eredményes, ha cselekvésre késztet. Ahogy egy tó vize is megposhad, ha csak befelé folynak a vizek, kifelé pedig nem; a keresztény közösség is megromlik, ha mindig csak kap, mindig csak önmagával törődik. Az evangélium (az örömhír) lényege az, hogy tovább kell adni, a másokért végzett szolgálat minket is gazdagít, megerősít. („Aki azért tudna jót cselekedni, s nem cselekszik, bűne az annak” Jakab 4/17.)

     A ma divatos „gyermekközpontú iskola” sok esetben önzővé, karrieristává nevel. A „valósítsd meg önmagad” tetszetős kijelentés, de ha a másokon való átgázolással oldható csak meg, akkor káros. Már a római jog egyik alapszabálya volt: az egyén jogai csak addig terjedhetnek, ameddig nem sértik mások jogait. A keresztény iskola „Krisztus-központú”, „szeretet-központú”, amelynek alapja az áldozatvállalás, egymás szeretete, segítése.

     Arra kell nevelnünk, hogy  a „diakóniai-láncok” kialakulására törekedjenek a diákjaink. Ezek lényege: nem annak kell viszonoznom az adományt, akitől kapok valamit, hanem annak segíteni, aki rászorul. S ha én adok valakinek valamit, arra kérem őt, hogy ne akarjon hálából nekem bármit adni, hanem keressen olyanokat, akik nálánál is jobban rá vannak valamire szorulva, s őket segítse.

     Osztályfőnökként igyekszem már az első tanévben minden diákom családját meglátogatni. Nem csupán az iskola székhelyén lakókat, hanem a bejárókat is. Ezt ajánlom minden hittantanárnak- vallástanárnak is. Sok mindent akkor értettem meg a fiatalok viselkedéséből, amikor megismertem környezetüket és az őket körülvevő család tagjait. Ezáltal is közelebb jutottam hozzájuk, lehetőséget kaptam arra, hogy „belülről” szólítsam meg, formáljam őket. Abban a füzetben, amelyben az osztályom tagjairól leírok minden fontos dolgot, részletesen leírom a családlátogatás tapasztalatait is.

    A fiatalok alaposabb megismerésére sokféle módszert ismerünk. Leggyakrabban a „teszt”, a „tiszta megfigyelés”, illetve a „klinikai beszélgetés” módszerét alkalmazhatjuk.

    A tesztek lehetőséget adnak arra, hogy nagyobb diákcsoportnak tegyük fel ugyanazokat a kérdéseket. Ha ezek az előre megtervezett kérdések gondolatébresztők, szabatosak, jól értékelhetők, akkor sok és fontos dolgot tudhatunk meg, s a kapott válaszok összehasonlíthatók. A módszer hátránya, hogy nem elég rugalmas, nehéz előre kitalálni, hogy mi minden foglalkoztatja a diákokat, mire érdemes rákérdezni, és hogyan. Ma már sokféle teszt van, s ezek igyekeznek kiküszöbölni ezeket a hátrányokat.

     A tiszta megfigyelést sajnos kevesen alkalmazzák. Sokan elfelejtik, hogy az Istentől két fület és csak egyetlen szájat kaptunk, azaz sokkal többet kellene figyelnünk, mint beszélnünk. Ha a diák érzi, hogy fontos számunkra, komolyan érdekel bennünket mindaz, ami őt foglalkoztatja, és sohasem élünk vissza a bizalmával, akkor a legtöbb esetben megnyílik. Sok olyasmit is megtudhatunk tőle, róla, amire tesztek kérdéseinek az összeállításakor nem gondolhattunk. Munka közbeni kérdései, a fogalmazásai; szüleihez, testvéreihez, tanáraihoz, társaihoz való viszonya sok olyan belső tulajdonságra enged következtetni, amelyeket ugyancsak célszerű feljegyezni.

    A klinikai beszélgetéseket tartom a megismerés legfontosabb eszközének. Ekkor a „klinikus”, (jelen esetben a vallástanár) kezdeményezi és vezeti a beszélgetést. Valamilyen hipotézisből indul ki, azzal kapcsolatban tesz föl direkt vagy indirekt kérdéseket, s a válaszok szerint menet közben rugalmasan módosítja a beszélgetés témáját, stílusát, ritmusát. A lényeg az, hogy nem parttalan a beszélgetés, de ugyanakkor nem is mereven, az előre elhatározott mederben folyik.

     A jó nevelő diákjának nem csupán lakáskörülményeit, szüleinek foglalkozását, testvéreinek korát és tevékenységét ismeri, hanem azt is tudja róla, hogy kik a barátai (Sütő András szerint:„az ember olyan, mit a gyümölcs, tömegben romlik”) , milyen hangszeren játszik, mit sportol, mit olvas szívesen, mi a hobbyja. Nem arról van szó, hogy állandóan a magánéletében kell vájkálnunk, hanem csupán arról, hogy minél többet tudunk növendékeink körülményeiről, gondolat és érzésvilágáról, annál közvetlenebb kapcsolatba kerülhetünk vele, hathatunk rá.

     Ezekkel az ismeretekkel szükség szerint élni kell, de visszaélni sohasem szabad. Célunk kizárólag a Krisztushoz vezetés lehet. Ne minket szeressenek, ne a mi kedvünkért tegyenek vagy mondjanak bármit, hanem egyedül Krisztusnak akarjanak tetszeni.

     Karácsony Sándor szerint (szabadon): rossz iskola az, amelyik mindent megtilt. Még rosszabb az, amelyik mindent megenged. A jó iskola kicövekeli azokat a kiszámítható korlátokat, amelyeket nem szabad átlépni, s azon belül leáll a fiatallal „birkózni”. A birkózás közben alakulhat ki a diákban az a fékrendszer, amely lehetővé teszi, hogy később a saját lábán megálljon.

     Ha elfogadjuk azt, hogy a gyermek az adottságaival együtt Isten ajándéka, akkor ebből következik, hogy a szülő, az óvónő, tanítónő, tanár, (különösen a hittantanár-vallástanár) Isten munkatársa lehet, ha folyamatosan Rá figyel, kapcsolatban van Vele. Soha ne felejtsük el, hogy a világ legértékesebb dolgával, az emberi lélekkel és értelemmel foglalkozunk, mégpedig a legfogékonyabb korukban. Ezért minket (bármilyen nehezek legyenek is a körülményeink) nem sajnálni, hanem irigyelni kell.