www.veszpremhittan.hu

Szolgálatom során egyre inkább megerősödött bennem, hogy a szentségi katekézis, vagyis katekumenális jellegű katekézis a szolgálatom szíve. Nagy ajándék számomra, hogy kísérhetek, segíthetek gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket a szentségekben való találkozáshoz Jézus Krisztussal. Az Úrral való kapcsolatomat újból és újból megerősíti, hiszen ahogy kísérem a beavatás folyamatában a rám bízottakat, saját életemre is reflektálhatok, hogy hol tartok a krisztusi úton.

Az egyház tapasztalatában ennek a beavató, szentségi katekézisnek világos lépései kristályosodtak ki. Belső logikája alapján a szentségi katekézis legalapvetőbb típusa - a keresztségre felkészítő katekézis, - a katekumenátus, minden más katekézis sugalmazó modellje.[1] Ez a beavatási folyamat az élet legalapvetőbb dimenzióit érinti: az élet értelmét és célját, a kapcsolatokat, az ünneplést, a közösséget, a személyes helyemet és küldetésemet a világban, amelyben megélhetem értékességemet. Ha valamelyik dimenzió kimarad a folyamatból, az élet egy területe sérülhet. Ezen a folyamaton keresztül a gyermek – fiatal – felnőtt beavatódik Krisztus életébe, gondolkodásába, értékrendjébe, evangéliumába, testébe, missziójába, és beavatódik a krisztusi közösségbe: az egyházba.

Ez a tagság élő kapcsolatot feltételez, hiszen valahová, valakihez tartozás csak személyes kapcsolaton keresztül lehetséges. Az első fok ahol az ember ezt megtanulja: a család. Bármi történik is vele, mindig egy bizonyos család tagja marad. A kisgyermek nem választja ezt a tagságot, hanem szülei döntésének az örököse. Később, ahogy növekszik kiszélesedik számára a „tagság”, a valahová tartozás fogalma és köre: baráti kör, osztály, iskola, plébániai közösség, nemzet... . Miközben a kapcsolati köre bővül, fokozatosan felismeri, hogyan kell viselkednie, mit kell tennie az adott közösségben.

A keresztény közösségbe történő belépés fokozatos. A belépőnek meg kell értenie és átvennie mindazt, ami keresztény tagságával jár. Ennek a beavatási folyamatnak sok lépése van és szem előtt kell tartani őket ahhoz, hogy egy éltető kapcsolat születhessen belőle.

Élő kapcsolatra szeretnénk elvezetni a ránkbízottakat, és ez hosszú folyamat.

Mivel beavatásról van szó, és nem csupán tanításról, időt kell hagyni arra, hogy a gyermek-fiatal- felnőtt megfelelő módon tudjon fejlődni minden szinten (értelmi, érzelmi, akarati), és bevihesse ismereteit a gyakorlatba, megélhesse azokat. A leghosszabb út az ember életében, míg az ismereteitől, értelmétől eljut a szívéig. Amit értelemmel felfogott, megismert, kezdi életté váltani, hozzá alakítja az értékrendjét, a döntéseit, az életformáját.

Szeretnék pár példát mondani erre, hogy a gyerekek hogyan fogalmazták meg ezt a változást, amik az ő gyermekségükben nagyon konkrétak:

„Jézus barátsága nekem támasz és azért szeretnék változni, hogy megmutassam mennyire szeretnék a barátja lenni.”

Ugyanerre a területre rátekintve egy felnőtt testvérünk így fogalmazott: „A legfontosabb számomra, hogy megtanultam szeretni és szeretve lenni.”

Szolgálatom során az egyik gyönyörű példa erre, egy kilenc éves kisfiú megbocsátása volt. Egészen kicsi volt, amikor az édesapja elhagyta a családot, és ezután az apai nagyszülők sem tettek semmilyen gesztust az édesanya és az unoka felé. Az édesanya egyedül nevelte a kisfiát nagy szeretetben, az édesapáról sok szó nem esett. Amikor hozzám került a kisfiú katekézisre, lassan-lassan kiderült, hogy rengeteg fájdalom, düh, sebzettség van benne az édesapja iránt, aki elhagyta, nem keresi, nem is érdeklődik utána. A katekézisen sokszor szóba került, hogy Jézus követésében, a vele való barátságban mennyire fontos a megbocsátás. Ezekben a beszélgetésekben látszott a küzdelem a kisfiúban. Teltek a hónapok, készültünk az első szentáldozásra a gyerekekkel, majd egyik katekézis végén az édesanyával beszélgettem, ő mondta el mi történt. A kisfia megszerezte az édesapja telefonszámát, és pár napja felhívta őt, az anya véletlenül volt fültanúja a beszélgetésnek. A kisfia azt mondta az apjának: „Apa, tudom, hogy nem kellek neked, és nem törődsz velem, sosem érdeklődsz utánam, én mégis megbocsátok neked. Készülök az elsőáldozásomra, és nagyon szeretném, ha eljönnél.” Az édesapa ott volt az elsőáldozáson. Azóta rendszeresen találkoznak, az édesapa nem győzi pótolni a törődést, a szeretetet, és a most már kamasz fiával hétvégeken együtt járnak koncertekre.

A Katolikus Egyház dokumentumai határozottan kimondják, hogy a katekézis elsődleges helye a plébánia közössége, hiszen itt lehet teljességében megtapasztalni és megélni a keresztény életet: „A katekézis sehol másutt nem válhat jobban egységes tanítássá, neveléssé és élettapasztalattá, mint a plébánia közösségében.”[3]

Mivel a plébániai katekézisnek lényeges jellemzője, hogy a legteljesebb bevezetést jelenti az egyház közösségének életébe és az apostolkodásba, ez magával vonja, hogy a felelőssége is a legnagyobb. „A közösség felelőssége még inkább nyilvánvalóvá válik a beavató szentségek vételére történő közvetlen felkészítésben.”[4] A hívő közösség és a hitre eljutás elválaszthatatlan. A plébánia közössége úgy tudja leginkább segíteni a szentségek vételére készülőket, hogy tanúságtevő módon éli hitének minden területét.

A közösség vezetőjének komoly feladata, hogy a közösség tagjait ráébressze a katekézissel kapcsolatos felelősségükre. Tájékoztassa a közösség tagjait, hogy hol tartanak a gyerekek–fiatalok -felnőttek a szentségfelkészítésben. Kérje a közösséget, hogy imájukkal kísérjék a készülőket és hívja őket a rítusok közös ünneplésére.

A gyermekek elsődlegesen a szülők tanúságtételén keresztül élik meg Isten közelségét. Ez az első tapasztalat gyakran egész életre meghatározó. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről: „A szülők általi hitre nevelésnek a legzsengébb gyermekkorban kell megkezdődnie. Ez történik már akkor is, amikor a családtagok kölcsönösen segítik egymást, hogy a keresztény élet tanúságtétele által az Egyházzal egységben növekedjenek a hitben. A családi hitoktatás megelőzi, kíséri és gazdagítja a hit tanításának más formáit. A szülők küldetése az, hogy megtanítsák gyermekeiket imádkozni és felfedeztessék velük istengyermeki hivatásukat”[5]

A Magyar Kateketikai Direktórium hangsúlyozza, hogy: „A szülő az elsődleges katekéta gyermeke életében. Ezért a katekézis folyamatában a szülő semmiképpen sem nélkülözhető. Ő a tekintély, ő ad példát a gyermeknek, ő adja át a közösség értékeit és szimbólumait. A katekézis a családi élet megerősítésére irányul, és éppen ezért nem tekinthet úgy a szülők bevonására, mint fakultatív lehetőségre. A közösség kateketikai szolgálatának elsődlegesen a szülők számára kell támogatást nyújtania kötelességük teljesítésében. A katekézisnek olyan módját kell kialakítani, melyben egyértelműen a szülő a fő cselekvő a gyerek vallásos nevelésében.”[6]

Ezért a katekumenális jellegű katekézis során fontos a szülőkkel való rendszeres találkozás. Miközben bekapcsolódnak a szentségfelkészítés folyamatába, lehetőség nyílik az ő életük, hitükkel kapcsolatos kérdéseik, problémáik megbeszélésére.[7]

A szülőkkel való rendszeres foglalkozás fő témái a szülők tervszerű hitbeli továbbképzése, a gyermekek nevelésével kapcsolatos aktuális kérdések, általános pedagógiai és lélektani kérdések megtárgyalása. A szülői találkozókon fontos megismertetni azokat a fogalmakat, melyeket a gyermek a katekézisen hall, használ. Ha a szülők bevezetik ezeket a fogalmakat a mindennapi életükbe, akkor a gyermek számára élőbbé válnak.

Továbbá a katekézis célja, hogy segítse a szülőket egyre jobban megismerni és meglátni a szentségekből táplálkozó élet jelentőségét, hiszen ha számukra fontos az Istennel való találkozás, akkor ezt hitelesen tudják gyermekeik elé élni. Be kell mutatni számukra a gyermek hit-fejlődésének fázisait és az ahhoz kapcsolódó keresztény nevelői feladatokat.

Nagyon fontos, hogy a katekézis megerősítse a szülőket szülői méltóságuk megélésében. A házasság szentségének kegyelmével a szülők megkapták gyermekeik evangelizálásának kiváltságát[8], felelősségét, és ennek a hivatásnak tudatosítását és gyakorlását a katekézisnek segítenie kell.

A szülők bevonása nem kis felkészültséget kíván, mivel a szülők gyakran kívülállónak érzik magukat. Bár hajlandók lennének bekapcsolódni, mégis tétováznak, esetleges, vagy képzelt hiányos hitismereteik miatt. Mindent meg kell tenni ahhoz, hogy a szülők képesek legyenek aktívan részt venni gyermekeik vallásos nevelésében.[9]

Kezesek – olyan esetben, amikor a gyermek családja nem vallásos, vagy nem lehet a szülői háttérre építeni, az egyházközség felkér egy hívőt, aki kezesként vesz részt a gyermek beavatási folyamatában.

A fiatalok szentségi katekézisében jelentős szerep jut a bérmaszülőnek. Jó, ha már a felkészülés folyamatába bekapcsolódik, és mint a hitben tapasztaltabb társ segíti a fiatalt a megtérés útján.

„Isten és ember személyes kapcsolata az Istennel való párbeszédben, az imádságban jut elsődlegesen kifejezésre. Ebből következik, hogy a katekézis kiemelt feladata az imádságra nevelés.” [10]

Az imádság lelkületének kialakítását nem szűkíthetjük le csupán az imák „elmondásának” alkalmaira. Gyakran előfordul, hogy kateketikai szolgálatunkban megfelelő energiát fordítunk az óravázlat elkészítésére, de az ima-alkalmak megalapozására alig, vagy egyáltalán nem.

Pár szempontot szeretnék kiemelni, hogy az imádság valóban találkozási lehetőség legyen.

-A csend szerepe. Az elcsendesülés nem egyenlő a beszéd abbahagyásával. Ez egy lelkiállapot, amit meg kell alapozni.

-A helyes Isten-kép, ember-kép, egyház-kép közvetítése, hiszen mindez meghatározója lesz az Úrral való élő kapcsolat kialakításának. Amennyire sérül, torzul bármelyik „kép”, gátlója tud lenni az imaélet fejlődésének. Az evangéliumok gyönyörűen megmutatják Jézus Isten-ember-egyház képét, ami gyógyítója tud lenni a bennünk élő torz képeknek.

-Az ima, mint párbeszéd. Kezdetben a gyerekek-fiatalok-felnőttek úgy foghatják fel az imát, mint egyoldalú kommunikációt. Segítenünk kell nekik megfigyelni Isten „mondanivalóját”, amely a szívükben, vagy a szentírási idézetben megfogalmazódik. Más szóval az ima egy valóságos párbeszéd, de ehhez hozzá kell segíteni a ránk bízottakat.

-Fontos, hogy ne váljon az imádság fegyelmezési eszközzé; ne üzenjünk az imában, ne ott értékeljük ki a viselkedést.

-A Szentírás, és hitünk szimbólumai: a kereszt, szentképek legyenek tiszteletben tartva, ha közömbös tárgyként használjuk őket, ez azt jelzi, hogy a kapcsolat sem fontos.

A katekumenális folyamat fontos elemei a rítusok, amelyekben az egész közösség előtt megünnepeljük a felkészülés egy-egy kiemelkedő állomását. Ilyen például a kiválasztás rítusa, amelyben megünnepeljük, hogy felkészültek a Krisztussal való találkozásra a szentségekben. Ebben megerősödve veheti kezdetét a felkészülés utolsó szakasza.

A rítus a beavatási folyamat szíve. Szerepe a folyamatban az ünnepélyes elmélyülés és megerősítése annak, ami eddig történt, növekedett, életté vált a gyermekben-fiatalban-felnőttben.

A rítus szimbólumain keresztül mély és megrendítő találkozás jöhet létre az Úrral. Egy felnőtt katekumen vallotta meg a befogadás rítusát követően – amelyben kereszttel jelöltük meg érzékszerveit és végtagjait –, hogy ez olyan volt számára, mintha Jézus szeretete teljesen beborítaná és tisztára mosná.

Az egész közösség megerősödését is szolgálja a rítus, hiszen a hívek számára is lehetőség arra, hogy az életükre tekintve, megvizsgálják, hogy hol tartanak a krisztusi úton.

A katekézis egy személyről, a Názáreti Jézus Krisztusról szól. Katekézist végezni annyit jelent, mint arra törekedni, hogy megértsük Krisztus szavainak, tetteinek, jeleinek jelentését.[11]

Ahhoz, hogy a gyermek-fiatal-felnőtt idáig eljusson, meg kell ismernie Jézus Krisztust. A Biblia felfogásában a „megismerés”, „megélt kapcsolatot” jelent. A katekumenális folyamatban lévőt, a szentségre készülőt is erre kell elvezetni, a Krisztussal való élő kapcsolatra. Az aki Jézusnak csak a cselekedeteit ismeri, de magát Jézust nem, az ő számára a vallás csupán külső formák ismétlése lesz, és nem tudja, hogy kihez imádkozik, és mit jelent Jézus barátjának lenni.

A Katolikus Egyház kétféle módon vezeti be a hívőket Jézus életébe: az egyházi év ünnepei, és a Hitvallás által, melyeket a Szentíráson és a liturgián keresztül segít elmélyíteni.

Bár a tanulás nagyon fontos, a tapasztalás még inkább. A katekézisek legyenek élménydúsak, ami érzelmileg is érinti a résztvevőt.

Jézus azért jött, hogy szolgáljon, és minden tanítványt is erre küld. A beavató katekézisben is jelen van ez a dimenzió. A keresztény szolgálatra nevelés a „jel életre” nevelés. Ezen keresztül találja meg igazi helyét is a közösségben. A felnőtt ember számára ez kiemelkedően fontos, hiszen ő ott érzi igazán magát otthon, ahol megtapasztalja, hogy szükség van rá. Kiindulópont a szolgálat lelkületének kialakításában, megvizsgálni azt, hogy Jézus hogyan szolgált – Ő, aki a másokért élő ember ideálja –, és ez mire indít. A katekézis során gondot kell fordítani arra, hogy a résztvevők megtalálhassák közös, majd egyéni szolgálati lehetőségeiket. Formáló, éltető erő a szolgálat, fontos, hogy megtapasztalhassák, megélhessék az adás örömét. Viszont, rendszeresen segíteni kell a szolgálat során szerzett tapasztalataik feldolgozását is.

A misztagógia az elmélyítés és az „utógondozás” időszaka. Az FK azt mondja: „Nagyon szükséges időszak”[12]

Az egyház feltételezi, a szentség vétele valaminek a kezdetét jelenti, nem pedig a befejező állomása. A szentségek lényegének tapasztalatszerű felismerésében és a hitben való növekedésben – mint folyamatban – kíván segítséget és megerősítést adni ez a fázis, ami tulajdonképpen az iniciációs folyamat szerves része.

A misztagógia időszaka a mélyebb behatolás a misztériumba, abba, ami történ a résztvevővel. A keresztény életben való formálódás időszaka, ami tulajdonképpen egész életünkön át tart.

Az FK azt mondja: „Gondoskodjanak arról, hogy a megkereszteltek örömmel kapcsolódjanak be a közösségbe.”[13]

Ezért fontos felmérni milyen lehetőségei vannak a plébánián azoknak a gyermekeknek-fiataloknak-felnőtteknek, akik már nem a szentségek vételére készülnek. Ezen csoportok vezetőit jó meghívni még az előkészítő folyamán, hogy a résztvevők készüljenek a továbblépésre.

Összegzésként szeretném megosztani egy felnőtt katekumen testvérünknek a vallomását, aki gyönyörűen mondta ki megtérésének útját verseiben.

[1] Vö.: A KATEKÉZIS ÁLTALÁNOS DIREKTÓRIUMA (KÁD) 90. SZIT, Budapest 1998.

[2] Vö. KÁD 85-86.

[3] MAGYAR KATEKETIKAI DIREKTÓRIUM (MKD) 4.1. SZIT, Budapest 2000.

[4] MKD 5.4.

[5] A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA (KEK) 2226, SZIT, Budapest 1994.

[6] MKD 4.1.3.

[7] Vö.: TARJÁNYI, Z., Kateketika I., Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar, SZIT, Budapest 2000, 96.

[8] Vö.: KEK 2225

[9] Vö.: II. János Pál pápa, Catechesi tradendae 68. Róma 1979.

[10] MKD 6.1.

[11] Vö.: II. János Pál pápa, Catechesi tradendae 5. Róma 1979.

[12] Felnőttek beavatása a keresztény életbe /Felnőttek katekumenátusa/, (FK) Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest 1999, 132.

[13] Felnőttek beavatása a keresztény életbe /Felnőttek katekumenátusa/, Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest 1999, 132.

A katekumenális jellegű katekézis