webmester

Ökumenikus Hitoktatói Konferencia

Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola

2007. október 13.

dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke

Magyarország missziós terület

I. A kereszténység helyzete általában

a) A 2001. évi népszámlálás adatai

 A 2001.évi népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosságának 54,5%-a vallotta magát (római és görög-) katolikusnak, 18,9%-a protestánsnak (15,9% református, 3% evangélikus). Összesen tehát 73,4% volt (saját vallomása szerint) keresztény.

Más vallások híve volt 1,2%, felekezeten kívüli 14,5%, nem válaszolt vagy nem volt értékelhető válasza 10,8%-nak. Úgy tudom, ateistának még ezer ember sem mondta magát, bár a ’felekezeten kívüliek’ és a válasz-megtagadók között nyilvánvalóan sok ateistát lehet sejteni. Ami az életkori megoszlást illeti, a felekezeten kívüliek átlagkora a legkedvezőbb (átlag-életkoruk 29 év alatt van), míg a vallásos emberek átlagkora meghaladja a 40 évet is.

A fenti adatok biztosan nem manipuláltak, mégis azt kell mondani, hogy sokkal szebb képet festenek a magyarországi keresztények helyzetéről, mint amilyen a mai valóság. A felmérések egy olyan évben történtek, amikor a kormány egyértelműen támogatta az egyházakat; deklarálta, hogy azok tevékenységét hasznosnak tartja. Ezen kívül éreztették még hatásukat az ezer éves kereszténységre is emlékeztető millenniumi ünnepségek, amelyek keretében püspökök és magas rangú közéleti személyiségek, papok és polgármesterek együtt emlékeztek Szent István király megkoronázására, az ezer éves magyar állam, és az ezer éves magyar kereszténység születésére.

A felmérésekből nem derül ki, hogy a megkérdezettek közül ki gyakorolja a vallását, milyen szerepet játszik a vallás a mindennapi életben, milyen mértékű saját egyházához való kötődése. Ha például feltételezzük, hogy a magyarországi katolikusok 15%-a rendszeresen gyakorolja a vallását, akkor a vallást gyakorló katolikusok száma Magyarország összlakosságának már csak 8,1%-át teszik ki.

b) Egyéb adatok

Az előbbi adatokat érdemes egybevetnünk Paul M. Zulehner 1990. évi adataival. Eszerint 1990-ben Magyarországon az embereknek csak 3-4%-a vallotta magát ateistának, de további 40% ’vallástalan’ volt. A keresztény hit alapigazságait (Isten megtestesülését és feltámadását) mindössze 40% fogadta el. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 40% volt keresztény – szemben a 2001. évi 73,4%-kal. (Ilyen szempontból a volt keleti tömbben Csehországban, az egykori NDK-ban és a balti államokban a legsiralmasabb a helyzet.)

Zulehner szerint a világ ’keresztényei’ közt is mindössze:

- 55% az, akinek Isten fontos az életében

- 52,6% szokott gyakrabban imádkozni

- 50% nyer a hitéből vigaszt

- 40,6%-nak van igénye a csendre és a meditációra

- 20-25% hisz komolyabban a halál utáni életben

- 15% jár vasárnaponként templomba

Sajnálatosan csekély szerepet játszik a vallás:

- az emberek életérzésének alakulásába

- a munkájukkal való kapcsolatukban

- a szomszédjukkal való viszonyukban

- politikai állásfoglalásukban.

 Általában el lehet mondani, hogy:

- vallásosak vagyunk vasárnap, vallástalanok hétköznap

- vallásosak vagyunk a templomban, vallástalanok az utcán, az iskolában, a

  munkahelyünkön, a futballpályán és a hálószobánkban

- vallásosak vagyunk, amikor szorult helyzetbe kerülünk, és vallástalanok,

  amikor jól megy a sorunk.

Nem vagyunk ’mozgó templomok’, ’mobil tabernákulumok’, így aztán esélyünk sincs arra, hogy a vasárnap üzenetét elvigyük a hétköznapi emberhez, a templom atmoszféráját megéreztessük az utca, a munkahely vagy a sportpálya emberével. Mintha csak a legprimitívebb vallás, a fetisizmus hívei lennénk, akik amulettektől, talizmánoktól várják az áldást és nem az evangélium szerinti élettől. Ma is sok olyan ’hívő’ van, akinek vallásossága kimerül bizonyos imák elmondásában, a vasárnapi misehallgatásban, illetve abban, hogy évente (havonta) ’meggyónja’, hogy ’nem lopott, nem gyilkolt, nem paráználkodott, más bűne meg nincs’.

Vallásosságunk nem hiteles.

- engedünk felnőni két generációt hitoktatás nélkül

- tudomásul veszzük a válást, az élettársi kapcsolatokat

- elfogadtuk az abortuszt is, nem is beszélve a fogamzásgátló módszerek válogatás nélküli alkalmazásáról

- a kommunizmus negyven éve alatt gyakorlatilag majdnem mindannyian egy kicsit materialisták lettünk, akik életünk minőségét kizárólag azon mérjük le, hogy ’mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk’

-  mindenért a kormány tesszük felelőssé, meg sem kérdezve: „miért hagytuk, hogy így legyen?”

- nincs komoly bűntudatunk, elhisszük azt is, hogy ’gyermeknek még nincs bűne’

2. A papi (lelkészi) hivatások csökkenése

Az általános elvallástalanodás egyik következménye a papi hivatások számának drasztikus csökkenése. Ez világprobléma, de nálunk, Magyarországon a helyzet különösen is súlyos. Az én veszprémi egyházmegyém helyzete pedig még magyar viszonylatban is különösen siralmas. Az általam felszentelt kispapok többsége más egyházmegyéből érkezett.

Persze, a papi hivatások számának visszaesése és az általános ’elvilágiasodás’ (szekularizáció) egymással kölcsönhatásban van, ezek kölcsönösen feltételezik és erősítik egymást.

És még a felszentelt papoknak is meg kell küzdeniük annak az érzésnek a kísértésével, hogy ’nincs ránk szüksége a világnak’, hogy ’környezetbe nem illő alakzat vagyunk’, olyanok, mint a lepusztult ház az előkelő negyedben, mint a kiszáradt fa a zöld övezetben.

Volt idő, amikor sorra igyekeztek a teológusi, vagy lelkipásztori diplomához még valamilyen más diplomát szerezni, hogy kisebbségi érzéseket leküzdjék: van, aki evilági jogász lett, más műtörténész vagy restaurátor, megint más tehergépkocsi-vezető, buszsofőr vagy éppen pilóta. De akad köztük műszerész vagy éppen volt NBI-es labdarúgó is. (A civilszakma sokszor a lelkipásztori munkában is hasznosítható, baj csak az, ha valaki kizárólag társadalmi elismerés céljából szerzi meg ezeket…)

II. A keresztényég hanyatlásának okai

1.   Az ateista (materialista) diktatúra

Éreztette hatását a több, mint 40 évnyi ’államvallás’, a ’tudományos materializmus’. Ennek az ’izmusnak’ egyébként a tudományhoz elég kevés köze volt. Azt a csodát, amelyet úgy hívunk, hogy értelmes emberi személy, reménytelen vállalkozás irracionális anyagi tényezőkre maradék nélkül visszavezetni; miként a rend mögül a Rendezőt és a szépség mögül a Művészt eltüntetni is nehéz. – A marxizmus bibliakritikája is megrekedt a XVIII – XIX. századi szinten (a mítoszelméletnél). De a marxizmusnak nem is volt szüksége a keresztény tanítás racionális alapjainak ’tudományos megdöntésére’, hiszen kezükben volt a teljes hatalom a ’klerikális reakció’ felszámolására. A legtöbbet akkor ártottak, amikor megszüntették a felekezeti iskolákat és ellehetetlenítették a fiatalokkal való foglalkozást. Pusztításuk mértékét Franciaországban és Portugáliában mértem fel. Igaz, hogy a francia templomok sem zsúfoltak egy-egy istentiszteleten, de a hívek soraiban nem kevesebb, inkább több a fiatal, mint az öreg. – Amikor Portugáliában egy mezei úton sétáló és rózsafüzért imádkozó fiatalokat láttam, egyszerre éltem át az örömet és a fájdalmat: nálunk mikor lesznek ilyen fiatalok? (Az élmény a 80-as évekből való.). – A reimsi pápalátogatáson (1996-ban) legalább 100 ezer fiatal üdvözölte kitörő lelkesedéssel a pápát. Ekkor sejtettem meg újra, mit jelent az, hogy ők nem voltak sem úttörők, sem KISZ-tagok…

2. A szekták és a New Age

A rendszerváltozáskor a tudományosnak mondott materializmus megbukott. A magyar katolikus egyház (és a magyar kereszténység) azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy államvallás után keletkezett légüres teret betöltse. Ehelyett betódult oda számos keresztény színezetű, (részben amerikai eredetű) szekta, mint a Mormon Egyház, a Hit Gyülekezete, Jehova tanúi, a Szcientológia Egyház és mások. De nem hiányoznak a keletről, főleg a hinduizmusból érkezett szekták sem, élükön a Krisna tudatú hívőkkel. Ezek mellett, a többé-kevésbé beszűkült szemléletű közösségek mellett megérkezett a New Age is. Ez az irányzat az ellenkező végletet képviseli: egybe akar kotyvasztani mindent, ami vallásként eladható. Főleg a hinduizmust, a buddhizmust és a kereszténységet elegyíti általában az eladhatóság, a profit-orientált szemlélet által megkívánt arányban. (A New Age megtalálható bizonyos reiki mesterek, agykontrollt gyakorlók és egyes természetgyógyászok köreiben is.)

3. A vadliberalizmus: a túladagolt szabadság

Manapság azt mondhatjuk, hogy Istent alig támadja valaki. Mintha az ördög taktikát változtatott volna. Célja ma nem az Isten tagadása, hanem a hozzá vezető út eltorlaszolása. Ennek eszköze pedig: az erkölcsök tagadása. Újra ott vagyunk az elveszített paradicsomban, és azt halljuk: „Valóban azt mondta az Isten, hogy ne egyetek a kert valamennyi fájáról?” (vö. Ter 3,1). Tényleg megtiltotta nektek, hogy élvezzétek az élet valamennyi örömét? Csak nem engeditek szabadságotokat, személyi méltóságotokat korlátozni a tízparancsolat által? – Így és ehhez hasonló módon próbálja az ördög halálos méreggé változtatni Isten egyik legnagyobb ajándékát, a szabadságot.

 Természetesen nem a szabadság, vagy a szabadságvágy ellen beszélek, hanem annak túladagolása ellen. „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” – mondja Szent Pál. Igaz, mindjárt hozzá is fűzi: „csak ne éljetek vissza a szabadsággal” (Gal 5,1.13). Azt hiszem, hogy a szabadsággal való visszaélésnek egyik formája éppen annak túladagolása. Mert a szabadság olyan, mint a só, vagy az életmentő gyógyszer. Mindkettő hasznos és jó, de ha mértéktelenül adagoljuk őket, ehetetlenné teszi az ételt, illetve halált okoz.

 Eszembe jut a Pannonhalmi Főapátság ebédlőjének egyik festménye, amely egy elszakadt abroncsú hordót mutat, amelyből folyik ki a bor, alatta pedig ez a felirat olvasható: ’libertate periit’, azaz: tönkrement a szabadságtól.

Az individuum jogait, a személyiség szabadságát túlhangsúlyozó irányzat a XVIII. századi felvilágosodásra megy vissza. Ez az egocentrikus (énközpontú) gondolkodás azonban óriási veszélyeket hordoz magában mind az individuum, mind a társadalom számára.

a) A vadliberális gondolkodás veszélyezteti a személyiséget.

Az első veszély: a személy elmagányosodása, a másik pedig a személyiség leépülése.

1) Az elmagányosodás

Az egoista, önmegvalósító, autonómiájára büszke személy előbb-utóbb izolálttá válik a társadalomban, vagyis magányos lesz.

Az önmaga körül forgó, el nem kötelezett, függetlenségére büszke ember szegény marad, mert nincsenek tartós, értelmes, a személyiség kibontakoztatásához nélkülözhetetlen kapcsolatai sem Istennel, sem felebarátaival. Mivel ő maga tiszta szívből nem szeret senkit, arra is képtelen, hogy elfogadja mások önzetlen közeledését, szolgálni akaró szeretetét. A felszínes kapcsolatokból eredő ’barátságok’ egy idő múlva megszűnnek, és a sokak által irigyelt és imádott ’szingli’ – mihelyt szerencséje elhagyja vagy megöregszik – valóban egyedülállóvá, magányossá válik.

(Szeretném hangoztatni, hogy a ’szingli’ szó nem azokat jelöli, akik valamilyen oknál fogva nem kötöttek vagy nem tudtak kötni házasságot, hanem azokat, akik saját önzésük következtében maradtak magányosak. – Én temettem már olyan embert, akinek a ravatalánál rajtam és a temetkezési vállalat emberein kívül csak egy házaspár állt, ezek is csupán jó szándékú szomszédok voltak. De hallottam olyan temetésről is, ahol a koporsó mellől még ez a két ember is hiányzott. Íme, az autonóm, önmegvalósító ember csodálatos perspektívája…!)

A csak önmagának élő embernek nincsenek értékes, tartós boldogságot adó kapcsolatai. Házasságot eleve nem köt, de ha valamilyen oknál fogva mégis vállalja a ’papírformát’, lelkét akkor sem adja át senkinek, házasságában csak két bankszámla, két diploma vagy két (lélek nélküli) test egyesül. De a szingli általában megelégszik a ’pasikhoz’, illetve a ’csajokhoz’ kötődő szerelmi sikerekkel. Pechjére azonban a siker múlandó, csak a boldogság maradandó.

A szabadságmániás ember, megfosztva az őt védelmező szeretetközösségek (család, egyházi, vagy világi baráti kör) védelmétől, előbb-utóbb kiszolgáltatottá, védtelenné, manipulálhatóvá válik az őt megteremtő és kihasználó hatalmak (elsősorban a piacot kereső, profit-orientált erők) kezében.

Az önmagába forduló ember saját magát zárja abba a börtönbe, amelyről Babits Mihály így ír ’A lírikus epilógja’ című versében:

„Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy –

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok a magam számára: börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj, én vagyok az ómega s az alfa.”

Ez a fajta magány nem kívülről az emberre szakadt katasztrófa, hanem belülről fakadó üresség. Bródy János ’Magány’ című dalában ezt a következőképpen dalolja el:

„Nem vígasztal, hogy sokan vagyunk,

hogy sokan vagyunk egyedül;

a magány nem az, ami körülvesz,

hanem az, ami hiányzik itt belül.”

 De nemcsak térben marad izolált az el nem kötelezett ember, hanem az időben is. Elveszíti kapcsolatát a múlttal, számára nem kedves az ősök emléke, szűkebb és tágabb hazájának történelme sem. Majd elveszíti a kapcsolatát a jövővel is. Nem épít katedrálist az ükunokák nemzedékének, mint tették a gót templomok építői; öreg korában gyümölcsfákat sem ültet, hisz is nagyon kinek ültetnie.

2) A személyiség leépülése és szétesése

Mint már föntebb említettem, a személyiség teljes kibontakoztatásához, a helyesen értelmezett önmegvalósításhoz nélkülözhetetlen, hogy az ember önmagából kilépve, önmagát másoknak odaadva, önmagát másokért áldozatul adva térjen vissza önmagába és találja meg önmagát. Amíg a búzaszem meg nem hal, nem hoz termést. Ugyanígy az emberi személyiség sem tud teljesen kibontakozni, amíg – szónak egy bizonyos értelmében – meg nem hal másokért.

Az önmagában élő ember büntetése az is, hogy a teste elválik a lelkétől már itt a földön, olyan értelemben, hogy kilép a lélek, a józan értelem, az erős akarat és a nemes érzelmek uralma alól.

Aztán a test is tovább bomlik, mert az egyes szervek kilépnek a test egészéből, és önálló életet élnek. Sem a szem, sem a nyelv, sem a gyomor, sem a nemi szervek nem alkalmazkodnak a test egészének igényéhez, aláásva annak épségét, egészségét. (Azokban a szexuális kalandokban, amelyekből kimarad a lélek, már nincs ott igazában a test sem. a teljes ember itt leredukálódik a nemi szerveire. Azt hiszem, hogy az ilyen természetellenes kapcsolatok vezetnek el sok esetben az impotenciához. A szent-házas embereknek nem voltak potencia-zavaraik, mert szerették házastársukat. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy minden potenciazavar mögött erkölcsi hiányosság van, de az okok közt egyre inkább ez is szerepel. A szeretet és a szerelem hiánya potencianövelő szerekkel nem pótolható, ugyanúgy pótcselekvés az is, amikor valaki a lelket szexuális technikákkal akarja kiváltani!)

Természetesen tovább bomlik maga a lélek is. Az értelem, az akarat és az érzelmek kölcsönösen elveszítik az egymással való kapcsolatot. Az érzelmek irracionális cselekedetekre ösztönzik az ember, a nyers akarat pedig kegyetlenkedésre készteti tulajdonosát. Ami pedig az értelmet illeti, az maga is tovább bomlik. Túlsúlyba jutnak a szakismeretek, háttérbe szorítva az általános műveltséget és még inkább a vallási ismereteket.

Az alkatrészekre bomlott lélek egyik tipikus terméke a ’világnézetileg semleges iskola’.

A vadliberális gondolkodók által ideálisnak mondott ’világnézetileg semleges iskola’ alapvető hibája az, hogy csak szakemberekben és nem teljes értékű emberekben gondolkodik. Ezért teljesen elhanyagolja az erkölcsi nevelést, megfeledkezve arról, hogy a ’tudásalapú’ társadalom elviselhetetlen ’erkölcsalapú’ társadalom nélkül.

A világnézetileg semleges iskola meg sem kísérli, hogy választ adjon növendékeinek azokra a kérdésekre, amelyeket a ’Képzelt riport egy amerikai popfesztiváról’ című rockopera így fogalmaz meg:

„Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,

valaki mondja meg, kinek nem?

Valaki mondja meg, ki hova érhet,

milyen az íze az élet vízének?

Valaki mondja meg, a hosszú évek,

miért tűnnek úgy, mint egy pillanat,

valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,

valaki mondja meg, hol marad?

…Valaki mondja meg, miért vagyunk itt?

Anyám azt  mondta, hogy boldog légy.

De anyám azt nem mondta, miért nem e földön,

anyám nem mondta, mondd, miért?"

Az az iskola, amely közömbös növendékeinek hitével szemben, az közömbös a növendékekkel szemben is. A valláserkölcsi oktatás és nevelés elmulasztásával kilöki növendékeit az öngyilkosság, a drog és a destruktív szekták veszélyeinek. (Ezek a veszélyek nem kicsik főleg krízishelyzetben!) Az ilyen iskola nem ’alma mater’, nem édesanya, hanem gonosz mostoha. Ez az iskola nem tekinti többnek a növendékeit, mint intelligens robotoknak, számítógépes programnak, sakkautomatának, amelybe minél több információt kell beleprogramozni, hogy sikeres legyen. Ám a siker még nem a boldogság, és egy automatát nem lehet szívből szeretni, érte nem lehet meghalni sem…

(Itt említem meg, hogy a ’világnézetileg semleges állam’ sokban hasonló a semleges iskolához. Ez nem a növendékek, hanem a polgárok hitével szemben semleges. Az az állam, amely közömbös a polgárok erkölcseit, életérzését, életstílusát meghatározó vallással szemben, az közömbös a polgárokkal szemben is. Előbb-utóbb kivonul nemcsak a vallási igények ápolásából, hanem az oktatásügyből és az egészségügyből, amint ez ma Magyarországon nagyon is jól látható.)

b)  A vadliberális gondolkodás veszélyezteti a társadalmat is.

Itt is kettős a veszély: egyrészt a társadalom ’elmagányosodása’, másrészt annak szétesése.

1) A társadalom ’elmagányosodása’

Az önmaga körül forgó egyénekből álló társadalom maga is önzővé, önmagába zárttá, izolálttá válik. Egyre kevésbé érzi missziós küldetését más népek, más társadalmak felé. Csak maga akar gazdagodni, és eszébe se jut, hogy más népeket gazdagítson. Nemcsak más népektől zárjuk el a szívünket, hanem saját fajtánktól is. Gondoljunk csak a 2004. évi szavazásra, amikor nem szavaztuk meg, hogy határainkon kívül rekedt magyar testvéreink megkapják a tőlük méltánytalanul elvett magyar állampolgárságot. Örök szégyenfoltja marad történelmünknek. A határon túli magyarok minket még ma is ’anyaországnak’ hívnak. Hát mostohának bizonyultunk, és nem édesanyának!

Az izolálódás társadalmi szinten is megjelenik nemcsak térben, hanem időben is. A társadalom megszakítja kapcsolatát a múlttal és a jövővel is.

Először ’végképp eltörli a múltat’. Egyre kevésbé érdekli az ősök története, az ő hibáik, amelyekből tanulhatna, erényeik, melyekből erőt meríthetne - Aztán megszakad a kapcsolata a jövővel. Nincsenek hosszú távú tervei. Nemcsak az örökkévalósággal nem törődik, hanem a következő generáció sorsával sem. Ötéves, hároméves tervek, majd száznapos programok után már csak máról holnapra él. A következő választások megnyerése érdekében mindent feláldoz, a jövő tartalékait, a gyermekek és az unokák (a kevés gyermek és a még kevesebb unoka) jövőjét is.

2) A társadalom szétesése

Az izolálódás természetesen itt is együtt jár a széteséssel. Szétesik a házasság, a hitvesi közösség, a család, szétesnek az iskolai, munkahelyi, sőt az egyházi közösségek is. (Az ún. akadálymentesítés is azért vált annyira sürgetővé, mert nincs meg a közösségi szellem az iskolákban sem és a munkahelyeken sem. Régen a gyermekek versengtek azért, hogy felvihessék mozgássérült osztálytársukat az emeletre. Ma már nem viszik fel. „Ott van a lift, menjen fel azzal!” A liftnek azonban nincs lelke…)

Szétesnek a falusi és a városi közösségek is. Az általános leépülés érződik a templomi közösségek létszámán és közösségi szellemén is. És természetesen szétesik a haza, gyengül a hazaszeretet érzése is. Olyannyira van ez így, hogy a politikai pártok már a legalapvetőbb nemzeti érdekek javára sem szavaznak együtt.

Nem virágzik lassan más, mint a maffia, az érdekközösség, amely természetesen csak a közös érdekek határáig tart. Az egyén számára nem marad más, csak a kozmosz, „az üres űrben tátongó világ” (József Attila), benne sok-sok „milljom árvasággal” – Végül megszűnik ez az árvaság is, hisz gyermekek híján bezárnak a bölcsődék, óvodák és az iskolák, lakosok híján megszűnnek a vasútállomások, a postahivatalok, az orvosi rendelők, kórházak és a templomok, végül bezár maga az ország is…

Amit most mondtam, olyan, mint egy komor prófétai vízió, ám az ország teljes bezárásának veszélye már-már kézzelfogható. Most már csak az a kérdés, mit tehetünk azért, hogy mindez mégse következzék be.

III. Mit tehetünk a hanyatlás ellen?

1. Imádkozzunk!

A Biblia és az Egyház kétezer éves tapasztalata alapján azt kell mondanunk: a legelső gyógyszer az imádság. „Hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” – olvassuk Szent Jakab levelében (Jak 5,16). „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért…” – mondja Szent Pál Timóteusnak (1 Tim 2,1). – Természetesen nem az ímmel-ámmal elmondott, kénytelen-kelletlen elvégzett imádságokról van itt szó, hanem olyanokról, amik a szív mélyéről fakadnak, telve hittel és bizalommal. Ezekre vonatkozik Jézus szava: „Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok” (Mt 21,22).

Valaki azt javasolta a magyar katolikus püspököknek, hogy kezdeményezzék a gyermekek imádkoztatását magyar hazánkért. Talán nem is rossz gondolat. Egy gyermekellenes korban talán különösen is hatékony azoknak a kicsinyeknek az imája, akik – mint tudjuk – különösen is kedvesek az Úr előtt.

2. Böjtöljünk!

Úgy vélem, újra vissza kell térnünk a böjthöz és általában az önmegtagadások gyakorlásához. A gonosznak van egy fajtája, amelyet „nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21). Természetesen nem csak az ételtől és az italtól való megtartóztatásra gondolok, hanem a játék és a többi tisztességes élvezetek terén való ’böjtre’ is. – Az is nagyon hasznos lehet, ha minden szenvedésünket, türelmes kereszthordozásunkat is felajánljuk hazánkért.

3. Ápoljuk a közösségeket!

Meg kell említeni annak fontosságát, hogy újra felfedezzük a közösség erejét. Nagyon fontos, hogy a még meglévő közösségeket ne engedjük szétesni. Igyekezzünk azokban építő szerepet betölteni. Ne csak azt keressük, hogy mit kapunk a közösségeinktől, hanem azt is, hogy mit adhatunk nekik. Hisz „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).

Támogassuk a környezetünkben élő családokat, különösen azokat, amelyek több gyermeket nevelnek. Maguk a családok pedig higgyék el, hogy nem járnak rossz úton, ha egymáshoz ragaszkodnak. Ezzel nemcsak önmagukat erősítik, hanem a társadalom egészét is. Az erkölcstelen médiumok által ’modern erkölcsnek’ nevezett életstílus mindennek mondható, csak modernnek nem. A laza élettársi kapcsolatok, a leszbikusok és homoszexuálisok parádézásai sokkal inkább a római birodalom hanyatló periódusát idézik, mintsem egy valóban modern társadalom életerejét. Rájuk is vonatkozott Szent Pál szava: „dicsekszenek azzal, ami gyalázatukra válik” (Fil 3,19).

Ne szégyelljük megvallani, hogy mi még mindig az egyetlen értelmes és tízparancsolattal egyező elvet valljuk: „Szűzen a házasságig, és hűségesen a sírig”. Győzzük meg a hitetlenkedőket a szentek példáiról (Szent István és Szent Erzsébettől Batthyány Strattmann Lászlóig), ha pedig ez nem elég nekik, érveljünk Adyval, József Attilával és másokkal.

 Illusztrációként egy József Attila idézet:

„Korán vájta belém fogát

a vágy, amely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tíz évet.

…ifjúságom, ez ölt vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a  száraz ágak hogy zörögnek.”

(Talán eltűnök hirtelen)

4. Erősítsük a keresztény egységet!

Aztán megemlítem, hogy mi, magyar keresztyének és keresztények, reformátusok, evangélikusok és katolikusok, gyakoroljuk az ökumenét azzal, hogy közös hitünket és erkölcsi elveinket együtt valljuk meg a világ előtt. Emellett kössön össze bennünket közös hazánk szeretete.

Befejezésül hallgassunk meg két részletet Leonardi Szent Jánosnak (1545-1609) V. Pál pápához intézett leveléből:

„Mivel az egyház egész közösségének gyógyítását, vagyis az elöljáróknak a rájuk bízottakkal való együttes megújítását a főtől kezdve a legkisebbig meg kell valósítani, ezért elsősorban azokra kell figyelmet fordítani, akik elöljárói tisztségben vannak, hogy így azoknál kezdődjék a megújulás, akiknek kötelességük, a többit is megújítani…

…de az elöljárók után irányítsuk figyelmünket a rájuk bízottakra is, azaz a legfőbbek után a gyermekekre, mivel nem szabad kevésre becsülnünk azokat, akiknél majd meg kell kezdeni ezt egyházi erkölcsi megújulást. Meg kell kísérelni mindent, hogy keresztény hitélet igazi legyen, és a gyermekek már zsenge éveiktől kezdve jó erkölcsökben gazdagodjanak. Ennek megvalósítását semmi más nem segíti elő jobban, mint a krisztusi tanok megtanításának az a szent formája, hogy a gyermekek oktatásával csak derék és istenfélő embereket bízzanak meg.

…jóllehet az elmondottak megvalósítása első tekintetre talán nehéznek is látszik, de tekintetbe vesszük, hogy ezek mennyire szükségesek, akkor a megvalósításuk már rögtön könnyebbnek bizonyul, hiszen a nagy dolgok nem jönnek létre nagy egyéniségek nélkül, és nagy egyéniségekhez nagy tettek illenek”.