Ökumenikus Hitoktatói
Konferencia
Veszprémi Érseki
Hittudományi Főiskola
2007. október 13.
dr. Márkus Mihály,
a Dunántúli Református Egyház
kerület püspöke:
Hitoktatás és/vagy hitre
nevelés?
Évekkel ezelőtt történt. Egy országos
egyeztetésen vettem részt, ahol az Oktatási és Kulturális
Minisztérium képviselői, és a történelmi egyházak küldöttei
tanácskoztak az etikaoktatás bevezetésének a módozatairól. A
tárgyalás folyamán kiderült, hogy az akkori oktatási kormányzat
összesen két tanévre tervezett órarendbe illesztett etikaoktatást.
Az egyik egyházi képviselő megkérdezte:
- Az egyházi hittanoktatást mi 12 évre
tervezzük. Ennek hogyan lehet alternatívája a két évre tervezett
erkölcstan?
A pillanatnyi csendet az egyik minisztériumi
küldött válasza törte meg:
- Kérem, ne tévesszük össze az erkölcsi
nevelést; - és az erkölcstan oktatását.
Ebben a megjegyzésben világosodott meg
számomra az, amire a választ évek óta kerestem. Amikor
hittanoktatásról beszélek, elsősorban magunkat értem, a református
egyház hittanoktatási tevékenységét. Amióta az iskolarendszerbe
órarendszerű hittanoktatás folyik, az I. világháború előtt, a két
világháború között, a II. világháború után, rendszerváltás után – a
kérdés mindig újra és újra visszaköszön. Az iskolarendszer az
alapvető jellegéből és a vállalt kötelezettségéből adódóan az
ismeret átadására, és tisztes számonkérésére helyezi a legnagyobb
hangsúlyt. A hittan ma az egyházi iskolákban szabadon választható
érettségi tantárgy. Állnia kell a versenyt a más tantárgyak
ismeretanyagával. Óhatatlanul szükséges, hogy előírt tanéveken
keresztül, előírt óraszámban történjen meg az oktatása, és ennek
megfelelően történjen a számonkérése. A feladat nem csekély. Az
újjászületett Pápai Református Gimnázium első érettségijén három
tantárgyból bukott három érettségizendő. Az egyik hittanból. A bukás
jelzésértékű volt a következő évfolyamoknak. A hittant komolyan és
intenzíven kell tanulni!
Ismerjük jól a missziói parancsot: „tegyetek
tanítvánnyá minden népet – megkeresztelve és tanítva őket”!
Ugyanakkor azonban hol észrevétlenül, hol nagyon is észrevehetően a
hittanoktatás azt a célt eléri, hogy belől a bizonyítványba
érdemjegyet, esetleg az érettségi bizonyítványba megfelelő
érdemjegyet lehet szerezni. Vajon eléri-e azt a célját, hogy „Jézus
Krisztusnak igaz követője a anyaszentegyháznak holtig hűséges,
engedelmes és áldozatra kész híve” lesz majd a tanuló?
A tantárgynak a neve is újra és újra viták
kereszttüzébe került. Ha hittannak nevezzük, rögtön jelentkeznek a
hitnek szigorú harcosai: a hit Isten ajándéka, a „hitet” nem lehet
sem tanítani, sem tanulni!
A másik vélekedés: hittanoktatásról kell
beszélnünk. A hittani rendszereket, a rendszerezett hitigazságokat
lehet tanítani és számon kérni.
A viták történetében hangot kapott még egy
sajátos magyar megfogalmazás is, amely sem hitoktatást, sem
hittanoktatást nem akart végezni. Helyette a vallás-oktatás
elnevezést használta volna a legszívesebben. Tette ezt abból a
megfontolásból, hogy a magyar „vallás” szó etimológiai háttere nem
azonos a latin szóhasználattal. Igaz, hogy a latin „religo”-t magyar
nyelvre vallásként fordítjuk, de a magyar kifejezés jelentése nem az
„összekapcsolódás, újra összekapcsolás” (religo) fogalmát hordozza,
hanem sokkal inkább a latin „confessio”-t. Ez a logika azt mondja,
hogy a hit Isten ajándéka, de hogy a hitünkről hogyan beszélünk,
hogyan teszünk vallást, hogyan verbalizáljuk – már tanítható. Ezért
a helyes elnevezése a tárgynak vallásoktatás, vallástanítás. A
korábbi és a jelenleg használatos hivatalos elnevezés következetesen
hit- és erkölcstan.
Ezzel a rövid kitérővel érkezünk vissza a
bevezetőben említett megfogalmazáshoz. Az erkölcsi nevelés,
erkölcstanoktatás dilemmájából megfogalmaztam magamnak (és azóta is
birkózom vele) a címben jelzett feladatot. Mit bízna rám a missziói
parancs? Mit bíz ránk anyaszentegyházunk egész elvárásrendszere? Mi
a szorosabb értelemben vett feladatunk? Az Athanasium bevezető
mondata a hitbeli kérdések intellektualizálására emlékeztet („aki
pedig üdvözülni akar, szükséges, hogy igaznak tartsa az alábbi
hittételeket”.) Megtanulja, elsajátítja, igaznak tartja, - és
üdvözül? Mind az oktatásnak, mind a nevelésnek örök visszatérő
kérdése az ortodoxia, illetve ortopraxis kérdése. A Máté
evangéliumának 25. részében írt drámai utolsó ítéletkép sokkal
nagyobb hangsúlyt fektet a helyes cselekedetre, mintsem a tiszta
tanításra.
Félreértés ne essék, eszem ágában sincs, hogy
kijátsszam az egyiket a másik ellen. Az egyházi évszázados gyakorlat
azt tanította, és a mai napig is azt sugallja, hogy helyes cselekvés
a megismert és elfogadott tiszta tanításból következhet. Ugyanakkor
riadtan látjuk, hogy nem szükségszerűen következik. A kitűnő
hittanosokból nem biztos, hogy kitűnő keresztyének, nem biztos, hogy
kitűnő egyháztagok lesznek. Valaki így fogalmazta meg: úgy látom,
hogy az egyházi iskoláink növendékeiből nagyszerű öregdiákok
lesznek, - de nem lesznek nagyszerű egyháztagok. Erre vonatkozólag
nem állnak a rendelkezésünkre pontos teológiai felmérések. A
tapasztalaton gondolkozhatunk. A megfigyelésen vitatkozhatunk, de
mindnyájan érezzük, hogy nincs minden rendben.
Külön tanulmányt, külön előadást, talán külön
konferenciát igényelne annak vizsgálata, hogy az oktatás és nevelés
kettős, és mégis hiszem, hogy egy feladatkörét jelen viszonyaink
között ki és hogyan vállalja magára? Ha az elmúlt évtizedekre
visszatekintünk, a rendszerváltás előtti időszakban az iskola, a
közoktatás, az oktatás, és a „szocialista nevelés” letéteményese
volt. A rendszerváltást már megelőzően és követően egyre inkább
húzódna vissza az iskola az oktatás területére, - mondván, hogy a
nevelés az a család feladata.
Nagyon jól hangzó kibúvó, - de akárhogyan
finomítjuk, mégiscsak kibúvó. A hagyományos családi életformák a
válások egyre növekvő arányszáma következtében egyre kevesebb
esetben léteznek egyáltalán. Ha még formálisan együtt van is családi
köteléken belül az édesapa és édesanya, és közös gyermekeik, a
családi együttlétre fordítható idő már régen a minimálisnak is
mélyen alatta marad. A szüleire még feltekintő kisiskolás alig látja
a szüleit. Mihelyt belép serdülő korába, amikor már a szülői ház
helyett sokkal inkább a kortárs csoportok határozzák meg
viselkedését és gondolkozását, családi nevelésről már elméletileg
sem szólhatunk. A településen kívül tanulók, a diákotthonban élők
(legyen az a diákotthon egyházi vagy nem egyházi), lényegesen több
időt töltenek a kortárs csoportokkal, illetve a tanáraikkal, mint a
saját szüleikkel. Képmutató módon azt mondani a jelen helyzet
figyelembevétele nélkül, hogy a nevelés a család feladata –
jóvátehetetlen következményeket, felmérhetetlen károkat eredményez.
A címben jelzett kérdés: hitoktatás és/vagy
hitre nevelés tulajdonképpen az általános oktatás-nevelés
kérdésének, feszültségének a legsajátosabb egyházi változata. Egy
tanárismerősöm vette magának a fáradtságot, és részletesen
végigolvasta a nemzeti alaptantervet. Nem talált meg benne még
számítógépes keresőprogramok segítségével sem ilyen szavakat, hogy
szeretet, erkölcs, barátság, közösség. Nem talált benne utalást
arra, hogy a tulajdon védelme érdekében mit kell elsajátítani,
elsajátítania a 6-18 éves tanulónak (ne lopj!). E szerint a nemzeti
alaptanterv is néhány általános nevelési megjegyzéstől eltekintve
oktatásközpontú kíván lenni.
Nem szabad, hogy ebbe a hibába, - (erősebb
szavaim is lennének rá) - beleessék a mi hittanoktatásunk is.
Nem rendelkezem szabályszerű pedagógiai
alapkiképzéssel. Mások elmondása, figyelmeztetése, meg a saját józan
belátásom alapján annyit tudok a pedagógia műhelyetikából, hogy az
ismeretátadás, az oktatás is pedagógiai feladat, ugyanakkor a
képesség fejlesztése, a készségek kialakítása, a szoktatás, a
nevelés („növelés”) szintén pedagógiai feladat. A kettőnek eltérő a
módszertana. Eltérő a tananyagigénye. Eltérő a számonkérés módja. A
választás majd a cél kitűzésétől következik.
Azt is tudom, hogy sokan nagyon szívesen
rögtön szembeállítanák a két megfogalmazást: ismeretek nélkül még a
hittant sem lehet oktatni! Ezt magam is jól tudom. De az ismeretek
átadása nem lehet öncél. Az ismeretek átadásának a célja nem lehet
egy sikeres érettségi bizonyítvány: az ismeretek átadásának a hitre
nevelés szolgálatába kell szegődnie.
A hitre nevelés területén nyilvánvalóan
fontosabbá válik a készségek kifejlesztése és a készségek
gyakorlásának ellenőrzése, számonkérése. A készségek elsajátítása és
gyakorlása folyamán számos alap-, kiegészítő-, összefoglaló- és
részismeretre van és lesz szüksége a tanulónak.
Nem célom, hogy a teljes kérdéskört a
rendelkezésemre álló keretek között egyszer s mindenkorra megoldjam.
Ha külön-külön és közösen elgondolkozunk rajta, és gondolataink a
címből a „vagy” szócskát kihagyják, és úgy építünk fel elméleti és
gyakorlati tantervet, hogy az ismereteket is számon kérjük, és a
készségeket a nekik megfelelő módon begyakoroltatjuk, akkor egészen
közel fogunk kerülni a feltámadott Krisztus által az egyházára (= a
tanítványok közössége) bízott feladat teljesítéséhez. A tanítvánnyá
tétel útján a keresztség és a tanítás, - az egészséges tanítás és az
egészséges gyakorlat – meg fogja teremni az iskolától oly régen
várt, mindenki által áhított jó gyümölcsöket.
