webmester

Ökumenikus Hitoktatói Konferencia

Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola

2007. október 13.

Velkey Balázs, a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium tanára

A „tevékeny hitre” való nevelés egy projektje

Az elmúlt öt évben több mint 350 diák vett részt programunkban. A szeretetszolgálat eredménye, hogy a munkát végző tanulók sokkal elfogadóbbakká, megértőbbekké lesznek a hátrányos helyzetű gyerekekkel, illetve felnőttekkel szemben, mint az általában jellemző kortársaikra. A mindennapjaiktól lényegesen eltérő élethelyzetekben kell helytállniuk, döntéseket hozniuk, és ezek a tapasztalatok érlelik őket.

A program névadója Pedro Arrupe atya, a jezsuita rend előző generálisa. Ő fogalmazta meg „a másokért-élő-ember” eszményét és a jezsuiták képzésében ismét középpontba állította a szociális gondoskodást.

Miért vállalkozott az iskola olyan képességek fejlesztésére, amely elsősorban családi közegben alakulhat ki?

 A jezsuita pedagógia elsődleges célja, a „MÁSOKÉRT-ÉLŐ-EMBER” nevelése. Iskolánk küldetésnyilatkozatában ez így fogalmazódik meg:

-        JÉZUSHOZ VEZETJÜK őket, hogy megismerjék, szeressék és kövessék őt.

-      KIHÍVÁS ELÉ ÁLLÍTJUK diákjainkat, hogy kiváló tanulmányi eredményt érjenek el és felébredjen bennük az egész életen át tartó tanulás vágya.

-     MELLETTÜK ÁLLUNK, hogy nyitottá váljanak a növekedésre, és így szellemileg felkészült, hívő emberekké váljanak, akik elkötelezettek a béke, az igazságosság és a szeretet szolgálatára.

 Az Arrupe program célkitűzései

Az iskola jezsuita vezetőiben öt évvel ezelőtt fogant meg a gondolat, hogy létre kellene hozni egy programot, amelynek során diákjaink tapasztalják meg az adás örömét és az elfogadás képességét, ismerjék meg jobban önmagukat, táguljon világképük és társadalmi felelősségvállalásuk. Folyamatosan erősödjön bennük a szociális érzékenység és elköteleződés. A szociális tapasztalat a tanulmányi, közösségi és lelki fejlődést segítő programok sorába illeszkedjen. A „másokért-élő-ember”-t jellemző tulajdonságok kialakítása, fejlesztése elsősorban hosszantartó, rendszeresen végzett, konkrét feladatok által képzelhető el. A diákok hétről hétre, rendszeresen találkoznak olyan konkrét helyzetekkel, amelyekben nekik kell dönteniük. Ezek által egyre érettebbekké válnak, s eljutnak odáig, hogy képesek lesznek választ találni az újra és újra felmerülő kérdésekre.

A szeretetszolgálat működése

Az iskola pedagógiai programjába beépített szeretetszolgálatban egy adott évfolyam minden diákja részt vesz. A feladatok gyakorlati megszervezése során a következő elvárásokat támasztottuk: konkrét, egyértelmű feladat legyen, meghatározott időpontban; hat hónapon át, kétheti rendszerességgel végezzék a szolgálatot; minden esetben legyen olyan kapcsolattartó személy a fogadó intézményben, aki szükség esetén segíti diákjaink munkáját és kapcsolatot tart a program iskolai szervezőivel. A diákok kiválaszthatnak a három tevékenységet, amit szívesen végeznének. A tanárok ez alapján személyesen hívnak meg mindenkit egy konkrét feladatra.

Az elmúlt évben 12 intézménnyel működtünk együtt. Az idősgondozásban öt, a gyerekek között öt, a fogyatékkal élők segítésében kettő, és kortársak képzésében egy csoport végzi a szolgálatát. Önkormányzati (városi, megyei), egyházi (református, görög katolikus, római katolikus) és alapítványi fenntartású intézmények kapcsolódtak az Arrupe programhoz. Tíz feladatnál ugyanazokkal találkoznak diákjaink minden alkalommal. A segítettek köre 80-90 fő között szerepel. Három szolgálatnál nehézséget jelent, hogy minden alkalommal új kapcsolatokat kell kialakítani. Ezeknél az intézményeknél 40-50 emberrel kerülnek kapcsolatba diákjaink.

Az intézmények többségében egy konkrét feladatot két diák lát el. Így lehetőségük van egymás segítése mellett, az adott szolgálatra koncentrálni. A feladatok többségénél kétheti rendszerességgel átlagosan 1,5-2 óra szolgálatot végeznek. Az idősekkel hetente beszélgetnek diákjaink. Hospice szolgálatnál a gyerekek egy beteget rövidebb ideig, de gyakrabban látogatnak.

Különböző nehézségű feladatok közül lehet választani. De megállapítható, hogy a nehezebb szolgálat több tapasztalatot, mélyebb élményeket és tartósabb kapcsolatokat adhat. Azok a programok adnak a legtöbbet a diákoknak, amelyekben személyes kapcsolat jön létre. Két személy találkozásakor nyílik a legnagyobb esély az előítéletek lerombolására, átformálására.

Szeretetszolgálati helyszínek és feladatok az elmúlt évben

1.  Szent Erzsébet Szeretetotthonban idősek látogatása, közös programok szervezése (10 fő);

2. Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Családok Átmeneti Otthonában gyerekfelügyelet, játékszervezés és tanulás, játék az ott lakó gyerekekkel (8 fő);

3. Szeretet Misszionáriusaihoz kötődő gyerekekkel közös éneklés, játék, tanulás (4 fő);

4. Munkácsy Mihály Általános Iskolában 10-14 éves tanulók korrepetálása angolból, történelemből, magyarból és matematikából (6 fő);

5. Szimbiózis Alapítvánnyal együttműködve fogyatékos gyerekekkel közös bábozás, színdarabok tanulása (4 fő);

6. MÁON Református otthonban fogyatékos fiatalokkal műhelymunka, közös társasjátékok (sakk, kártya), vásárlásban segítség (5 fő);

7. Avas-déli Görög Katolikus Parókián vasárnapi gyerekfelügyelet, játékok szervezése a szülőknek szervezett program idején, idősek látogatása (3 fő);

8. Avas-déli Görög Katolikus Parókiával együttműködve ruhaosztás, ruhaszortírozás az iskola melletti aluljáróban (2 fő);

9. Avas-déli Katolikus Plébániával együttműködve ebéd kihordása az iskolai konyháról az avas-déli lakótelepen lakó, idős, rászoruló nyugdíjas néni részére (3 fő);

10. Vasgyári Óvodában játék szervezése, lebonyolítása a gyerekekkel (4 fő);

11. Semmelweis Kórház Hospice Alapítványánál utolsó stádiumban lévő daganatos betegek látogatása (6 fő);*

12. Gyermekegészségügyi Központban beszélgetés, játék a gyerekekkel (3 fő);

13. Iránytű Avasi Szociális Szolgálat segítségével hat egyedülálló idős néni látogatása, beszélgetés, bevásárlás, közös séta (8 fő).

 A szociális munka a hitbéli nevelés eszköze

A feladatokban csak rész-szempont volt a szociális munka végzése. Hangsúlyozni kívántuk a tevékenység „szolgálat” jellegét. A megszokott, mindennapi körülmények közül kilépve, új környezetben, új emberek között, velük kapcsolatot létesítve kellett helytállni. Nemcsak a másokon való segítés, hanem a résztvevőknek önmaguk megismerése és kipróbálása, empátiás készségük fejlesztése is fontos szempont volt.

Iskolánk tizedik évfolyamában történik a bérmálkozás, és az intézmény vezetői és tanárai azt szeretnék, ha a gyerekek már ekkor egy kicsit tudatosan döntenének Jézus követéséről. Ebben segíthet a szeretetszolgálat. Hiszen az Arrupe-program a cselekedetekben megmutatkozó felebaráti szeretetre neveli a diákokat. Azáltal, hogy a diákjaink személyes kapcsolatot alakítanak ki a magukra hagyott, periférián élő emberekkel, Jézussal is közvetlen kapcsolatba kerülnek. Ezt Alberto Hurtado (a szeretetszolgálatot végzők védőszentje), a 2005-ben szentté avatott, chilei jezsuita szerzetes így fogalmazta meg: „Meggyőződésem, hogy minden szegényből, minden csavargóból, minden koldusból Krisztus néz ránk, aki viszi keresztjét. És ahogy Krisztus szereti őt, nekünk is úgy kell szeretni és védeni őt. Úgy kell bánni vele, mint egy testvérrel, mint egy emberi lénnyel, ahogy mi is azok vagyunk.”

A program keretei

A program indítása előtt egy kétnapos felkészítést tartunk. Ennek keretében szociális területen dolgozók mutatják be munkájukat, mesélnek örömeikről, tapasztalataikról. Kiscsoportos munkában együtt gondolkozunk arról, hogy Mi a különbség a társadalmi értékítélet és Isten/Jézus értékítélete között? Mit mond Jézus azokról, akik kiszorultak a társadalomból? Majd intézménylátogatáson veszünk részt.

A szolgálat indításakor ünnepélyes formában, liturgikus keretben veszi át a „Hurtado-gyertyát” a két kilencedikes osztály. A választható feladatok bemutatását az előző évben végzett diákok segítik. Személyes élményeiket átadva ajánlják az általuk végzett szolgálatot a program új résztvevőinek. A diákok ezek után választanak szolgálati helyet maguknak. Fontos, hogy már e döntés is az önismeret erősítését szolgálja.

A diákok munkáját beszélgetésekkel követjük nyomon, folyamatosan – osztályfőnöki órákon, szünetekben, lelkigyakorlaton - számon tartjuk, ki hol tart a szolgálatban. A mulasztásokkal tisztában vagyunk, de mindenkinek a lelkiismeretére bízzuk a vállalt feladat elvégzését. A feladat folyamatos „felszínen” tartásán túl fontos motiváló erő, hogy a diákok ketten-hárman, egymást is erősítve tevékenykednek.

Az első reflexiós találkozásra akkor kerül sor, amikor a tanulók már legalább három alkalommal végeztek szolgálatot. Ezen egy tanár és egy már tapasztalt diák vezetésével ki-ki arról számol be, hogy mit adott - és mit kapott.

A féléves munkát egész napos záró értekezlettel fejezzük be, ahol azokat a helyzeteket idézik fel diákjaink a kapcsolattartók, a program- és intézményvezetők előtt, amelyekben azt élték meg, hogy akkor és ott segíthettek. A tanulók egymás beszámolóját hallgatva értékelhetik önmagukat. Volt olyan diákunk, aki saját bevallása szerint csak négyórányi szolgálatot végzett - miközben a többiek akár negyvenet is -, de a záró értékelés után kísérőnek jelentkezett a fogyatékosok nyári táborába.

A reflexión diákjaink tablókkal, video- és hangfelvétellel, zenei előadással, diashow-val, élménybeszámolóval mutatják be féléves munkájukat és osztják meg mindenkivel a végzett szolgálattal kapcsolatos érzéseiket, gondolataikat. Itt jelen vannak a következő évfolyam tanulói közül is néhányan, hogy képet kapjanak a „szeretetszolgálati” munkáról.

Az elmúlt évek élményei közül néhány gondolat**

„Ha az ő gondjaikkal szembesülök, az enyéim súlytalanná válnak. Hiszen mit számít az, hogy nem olyan cipőt kaptam, mint amilyent szerettem volna, ahhoz képest, hogy másnak romba dőlt a háza? Szinte kikapcsolódásként járok ide.” (Kis Rebeka, 2005.)

„Azt hittem, könnyű dolgom lesz, csak viccelődünk, játszunk a beteg gyerekekkel, de sajnos nem ilyen egyszerű. Néha szinte euforikus hangulatot sikerül teremtenünk, de olyan is előfordult már, hogy hiába próbálkoztunk bármivel, a kis beteg csak üldögélt csüggedten. Amikor megkérdeztük, hogy magára hagyjuk-e, csak a fejét ingatta, hogy ne. A legjobban sikerült foglalkozások majdnem mindig azok, amelyekre semmi kedvem sincs elmenni.” (Kovács Eszter, 2005.)

„Egy pillanatig csak álltam, mint a sóbálvány, már csak azért is, mert a diszkó világa az én zenei stílusomtól igen távol áll. Ám a feladat adott volt: meg kellett táncoltatni az üldögélőket. Lassanként felismertem, hogy az átlagos élet feltételeit kell számukra megteremteni egy védettebb közegben, hiszen egy "normális" szórakozóhelyen aligha fogadnák őket kitörő örömmel. A kirándulások, táborok segítése sem kis feladat, hiszen egy-egy fogyatékoshoz olykor két kísérő is kell, hogy el ne csatangoljon. Eleinte alig tudtam megállni, hogy ne nevessek rajtuk, olyan groteszknek tűntek, de most, megismerve őket, az ő szemükkel is látva a világot, velük nevetek. Pontosan nem tudom, mi visz hozzájuk - talán a barátsághoz hasonlítható leginkább, amit érzek.” (Bódogh Dávid, 2003 – 2006)

„A Szimbiózis Alapítványhoz jártam, ahol fogyatékosok élnek, főleg fiatalok. Kezdetben féltem, de hamar feloldódtam. Volt egy fiú, Zolinak hívták, nagyon barátságos, szelíd arcú, szeretetre méltó. Gyakran játszottam velük, hárman-négyen álltunk egymás mellett, behunytuk a szemünket, fogtuk egymás kezét. A legtöbbször ez a fiú az én kezemet, s ilyenkor mindig megkérdezte, kinek a kezét fogom. A Flóráét, válaszoltam. Az egyik alkalommal borzasztóan fáradt voltam, ideges, talán mert sokat kellett tanulnom, már nem emlékszem, mi volt a bajom, de semmi kedvem nem volt elmenni, és szeretetet színlelni. Végül erőt vettem magamon, de nem úgy mentem, mint aki segíteni szeretne, hanem mint aki kötelességet teljesít. Leültem az egyik székre, Zoli azonnal odajött hozzám, rám mosolygott, erőletetten viszonoztam, de nem hiszem, hogy bármiféle nyitottság látszott volna rajtam, hogy beszélgessek vagy játsszam vele. S akkor Zoli megfogta a kezemet, rám nevetett, és azt mondta, szeretlek. Csodálatos volt, s iszonyúan elszégyelltem magam. Minden rosszkedvem, fáradságom elszállt, egyetlen pillanat alatt. Megtapasztaltam, hogy nem csak mi adunk nekik, a fogyatékkal élőknek, hanem ők is nekünk.” (Pólik Flóra, 2007.)

„Szinte csak a halál közelsége foglalkoztatta Dezső bácsit. Hiába kérdezgettem, nem tudott semmi olyat felidézni, ami az utóbbi időkben kicsit is boldoggá tette volna. Eleinte annyi volt, hogy elmentünk hozzá, kezet fogtunk, meghallgattuk, aztán elköszöntük tőle. A kézfogásból aztán kézszorítás és puszi lett, majd azt vettem észre, hogy szinte nem akarok hazamenni tőle. Nekem tartást adott a szolgálat, talán egy hivatást is kitűzött.” (Babik Blanka, 2004.)

„Az óvodások eleinte nem tudtak minket hová tenni. Kik ezek, akik nem óvodások, de nem is óvó nénik? Sok volt köztük a cigány, egy idő után sok mindent elmondtak magukról. Az egyiknek hat testvére volt, az édesapja a börtönben. Azt láttam, hogy sokan vannak ugyan, ő mégis egyedül érzi magát. Három fiúval jártam oda, ők nehezebben találták fel magukat, mert ugye a fiúk nem olyanok, hogy rögtön ölbe veszik a gyerekeket. Aztán jöttek az udvari foglalkozások, és azonnal ők lettek a sztárok, a kicsik könyörögtek, hogy vegyék őket a nyakukba!” (Takács Kitti, 2004.)

„A néni, akinek ebédet vittem, megkérdezte, mennyit kapunk mi ezért. Meglepődött, mikor mondtam, hogy semmit. Egyre többször vittem én az ebédjét, aztán már nemcsak az ebéddel mentem. Szerettük egymást hallgatni. Amikor Rómában voltam, küldtem neki egy képeslapot, mert arról nagyon sokat mesélt. Éppen nála voltunk, amikor rosszul lett, remegni kezdett, hívtuk az orvost. Most októberben halt meg…” (Bőke Melinda, 2005.)

„A legtöbbször egyedül látogattam a daganatos betegeket a Semmelweis Kórházban. Örömszolgálatnak tekintettem ezt, csak elkezdeni volt nehéz, ahhoz tényleg kellett egy nagy adag akaraterő, de éreztem, hogy megkapom a lökést felülről. Az egyik alkalommal egy hatvan körüli bácsit látogattam meg, gégerákja volt, nem sokkal korábban hozták be. Borzasztóan meg volt dagadva a nyaka, elég ronda látvány volt. Igazán azonban akkor rémültem meg, amikor Jóska bácsi elkezdett beszélni. A hangja rekedtes volt, a rák miatt, ráadásul elég gyorsan is beszélt, úgyhogy egyetlen szavát sem értettem. Öt-hat pergő mondat után elhallgatott, majd újra kezdte, megint csönd. Biztosan várta, hogy reagáljak, de nem tudtam mire, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit mond. Teljesen kétségbe voltam esve, hiszen nekem az a feladatom, hogy beszélgessek a betegekkel, amennyire lehetséges, tereljem el a figyelmüket az állapotukról, de hogyan, ha nem értem, amit mondanak? A hangsúlyából felfogtam, hogy kérdezgetett is tőlem dolgokat, s én csak mosolyogtam, de nem tudtam válaszolni neki. Pánikba estem, mit csináljak, el nem rohanhatok, bólogattam, vigyorogtam, s az Úrhoz fohászkodtam, várva a csodát. S a csoda megtörtént! Egyik pillanatról a másikra érteni kezdtem mindent, amit Jóska bácsi mondott, noha nem lett tisztább a hangja, mindvégig megmaradt a rekedtsége, s a beszédtempójából sem vett vissza. Mesélt az életéről, sok mindenen keresztül ment, de nem szomorkodott, sőt, tréfálkozott, viccelődött közben, dőltem a nevetéstől. Minden szavát értettem! Észre sem vettem, s eltelt az az egy óra, amit a kórházban szoktam tölteni a betegekkel, még maradtam is tovább, vagy félórát. Hihetetlen volt számomra, hogy valaki, aki annyira közel áll a halálhoz, mint a gégerákos Jóska bácsi, ne veszítse el a humorát, legyen kedve nevetni, viccelődni.” (Paholics Erzsébet, 2007.)

A program eredményei

Az ötéves munkán végigtekintve milyen következtetéseket szűrhetünk le a program működéséből? Mit nevezhetünk meg munkánk eredményeként?

―   A programot szervező, lebonyolító és tanácsadó intézmények folyamatosan együttműködnek.

―   Évfolyamonként a diákok 20-40%-a jelentkezik, hogy szeretné folytatni a munkát ott, ahol eddig tevékenykedett, vagy új helyet szeretne választani.

―   A program zárásakor kitöltött (önkéntes, anonim) értékelő kérdőív szerint, melyen a diákok értékelik a programot, az intézményeket, és saját tevékenységüket, a 10-es skálán legtöbben 8-10-es osztályzatot adnak mindhárom feltett kérdésre.

―   A diákok úgy végzik a segítő tevékenységet, hogy ezt folyamatos szakmai figyelem kíséri – mind szociális/egészségügyi, mind oktatási részről -, ezáltal az intézményi célok összeegyeztethetővé válnak.

―   A legfontosabb eredmény talán az, hogy, mind a tanárok, mind a partnerintézmények részéről az a visszajelzés érkezik a beszámolókat követően, hogy „Én nem is gondoltam, hogy „xyz, (vagy „a mai fiatalok”) ilyenre is képesek!”

―   Megnyílnak az iskola kapui, és egy alapvetően oktatási intézmény nem csak ágazati de fontos közösségi feladatot is ellát azzal, hogy a diákok az iskola falain kívül tevékenykednek, illetve, hogy olyan emberek jönnek az iskolába, akik egyébként ott nem jelennének meg (pl.: fogyatékos sport a tornateremben stb.)

A szeretetszolgálat révén kibontakozhatnak azok a tanulók is, akik kamaszként sem a tanulásban, sem a sportban, sem egyéb területen nem tűnnek ki különösebben, nehezen tudták előtte elfogadtatni magukat, kevés sikerélményük volt, s most valami megváltozott bennük.

―   A beszámolók azt mutatják, hogy a szeretetszolgálat hatása nagyon sokrétű. Egyszerre mélyíti az önismeretet, ad lelkiségi elköteleződést Jézus mellett, tanít csoportmunkára és szociális érzékenységre, elfogadásra és megértésre.

―   A reflexió, a megosztásra való képesség és ennek multimédiás prezentációja egészíti ki a képességfejlesztést.

―   Létrejött egy - szervezeti formáját tekintve részben vagy egészben - mások számára is adoptálható program.

A munkánkat övező figyelem

Ha megkérdezünk egy iskolánkba járó diákot a szeretetszolgálatról, várhatóan azt válaszolja, hogy természetesen szereti végezni, de nem tulajdonít túl nagy jelentőséget neki. Ugyanakkor újságcikkek és TV műsorok készülnek munkánkról, melyet díjakkal ismernek el. A minket körülvevő társadalomban a rendszeres, önkéntesen végzett szociális munka sem a diákok, sem a felnőttek között nem magától értődően végzett tevékenység.

Megpróbáljuk tapasztalatainkat az érdeklődő iskolák számára átadni. Hat egyházi gimnáziummal vagyunk kapcsolatban, amelyek programunkat megismerve, részben a mi példánkat követve, részben saját elképzeléseiket megvalósítva végeznek szeretetszolgálati munkát.

Az érdeklődők nagy száma azt mutatja, hogy van igény az iskolánk által elindított szeretetszolgálatra, fiatalok komplex képességfejlesztésére.

Az Arrupe program bemutatásában gondolataival segédkezett:

P Forrai Tamás SJ (Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium igazgatója)

P Ádám János SJ (Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium iskolalelkésze)

Szalóki Mihály (a program szaktanácsadója)